Most, hogy lecsengőben a homoG-nap keltette viharok (hogy mondhat egy főminiszter olyat, hogy törekedni kell az etnikai homogenitásra), ismét nézzük meg az érme másik oldalát, ki is-mi is az kis közönség, aminek pávatáncol a tesis főminiszter, a honi jobb korpulens csodacsatárja.
Vona középre mozog, azt hiszi, kormányozni fog, pártjában egy csomóan elégedetlenek vele, ezeket szólítja meg az első miniszter a maga szívhez szóló, ízléses, a barna inges sörözőket idéző bon mot-ival. Mert az ő kis közönsége, az a két-három millió ember nem csak a paternalizmusra, a versenyellenességre, az illiberalizmusra és a totalitarizmusra vevő, hanem mélyen beléivódott a honi jobboldal elemi, strukturális rasszizmusa is.
A dolog gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, de most csak a modernizációig pillantsunk vissza, amikor a rendies, dzsentrivé züllő középnemes elveszti a modernizációs versenyt az idegen, német és zsidó riválisokkal szemben, és amikor az országát is elveszti, át kell ruháznia egy bűnbakra a felelősséget, mert elviselhetetlen a saját bukása beismerése és mert azzal (a magyar politikai elit) a saját, az ország vezetésére való alkalmatlanságát ismerné el. Az antiszemitizmus ezért szökken szárba Trianon után, és a közoktatás Klebersberg-féle networkje gondoskodik a revíziós és kirekesztő ideológia széleskörű megalapozásáról. Ezért, hogy oly igen mély a magyar jobboldal máig élő, mély és szerves antiszemitizmusa, aminek Trianon előtt csak sporadikus, hamar elenyésző csírái voltak.
