1982., nem sokkal a szakvizsgám előtt. Hematológiai osztály, súlyos betegek. Leukémiások. Komoly kezeléseken innen és túl. Tehát fájdalmas kezelések, és kemoterápia és sugár, és hányinger, meg minden, ami vele jár. Mindez felnőttkorban is rémes, de ha gyerek az illető, még inkább az.
Mivel a gyerekek rendszeresen jártak vissza kezelésekre vagy éppen hosszas bent fekvők voltak, óhatatlanul lettek kedvenceim. Mindig vannak, voltak, még ha ezt nem illik bevallani, akkor is. Ettől persze még nehezebb lett az egész, ha egy ilyen kedvencemet veszítettünk el.
Szóval ügyelet és beszélgetések, vagy társasjáték, vagy kártya, mikor mire volt igény vagy lehetőség.
Csont sovány, egészen áttetsző a bőre. Hatalmas okos szeme van, tele fájdalommal, és még így elgyötörve, haj és zsírréteg nélkül is nagyon szép. Fájdalmasan az. Valami plusz tudás lengi körül.
Leülök az ágya mellé.
Beszélgess velem – kéri.
Szívesen – mondom, mert tényleg szívesen, bár nem félelem nélkül, ez igaz, mert nem biztos, hogy minden kérdésére tudom a jó választ.
Anya hozott neked ma egy nagy csomagot. Tele volt mindenfélével, de neked nem kellett – mondja.
Igen, tudom, hogy anya olyan helyen dolgozik, ahol mosóporokat gyártanak, azt hozott – mondom -, de tudod, én valamikor eldöntöttem, hogy nem viszek haza semmit.
Ne érts félre, sajnos nem voltam sosem abban a helyzetben, hogy ne kellett volna eltartanom magunkat, de voltak magam által meghúzott határaim. Ezek egyike volt a – gyógyíthatatlan vagy hosszan betegektől semmi – tétel. Nincs ebben semmi különös, én így gondoltam, de persze ezt nem mondtam meg a kislánynak.
Még nagyobbra tágul a szeme, akkora, mint egy nagy tányér, belefér talán az egész világ, ami nem lehet az övé.
Azért nem Andrea néni, mert félsz, hogy a Máté is beteg lesz és meghal majd úgy, mint én?
Amikor baj van, előjön a versenyző belőlem és gyorsan jön a megoldás.
Nem, Csillagom, tudom, hogy a Máté egészséges, és azt is, hogy Te is jobban leszel, és majd meggyógyulsz. Eszembe sem jutott ilyen, de ha téged megnyugtat, és úgy gondolod, akkor holnap ügyelet után kivételesen elfogadom anya ajándékát.
Köszönöm – mondja nagyon halkan.
Még játszunk valamit, ottmaradok vele és a többiekkel, és csak akkor van jogom sírni, amikor beérek az orvosiba.
Volt egy kósza gondoltam, hogy elmegyek hematológia irányába, de biztosan nem lettem volna alkalmas rá. Minden tiszteletem azoké, akik ezen a szakterületen dolgoznak, és örülök, hogy ismerhettem, hogy megismerhettem néhányat a betegek és a szülők közül. Egyszer majd azt is megírom talán, hogy miképpen alakul két boldog ember élete, ha egy nagybeteg gyerek jut nekik osztályrészül.
