Egyre több történet jut az eszembe. Nem könnyű dönteni miről is írjak. Van, ami megható, van, ami szívet melengető, vagy épp megrendítő, és van olyan is nem kevés, ami továbbgondolásra késztet.
Nem bölcsességek, okoskodások, inkább úgy mondanám, egy-egy villanás az életemből, de olyan, aminek hatása hosszú távú lett, elkísért.
Volt már róla szó, és lesz is; a lázcsillapítás fontos dolog. Igaz, nem oki kezelés, úgynevezett tüneti, de baj lehet, ha a gyerek kicsi és lázas. Görcsrohamot kaphat, de ha azt nem is, a láz csökkentése javítja a beteg közérzetét. A láz hasznos, erről is volt szó tudom, sokan azt vallják nem is szabad lehúzni. Én nem értek velük egyet.
Lázcsillapítás
Otthoni betegvizsgálat. Kedves kisfiú fáj a torka. A fülére is panaszkodik. Megnézem, ellátom és megkérem a szülőket vigyék be a fülészetre és utána beszéljünk, mi a helyzet. Később hívnak, már láza is van és fülgyulladást állapított meg a doktor bácsi a fülészeten. Az antibiotikummal egyetért. Megbeszélünk mindent és azt is, holnap ránézek a gyerekre. Úgy érzem, rendben van minden. Alig érek haza, már elég késő van, szól a telefon.
Nem tudjuk beadni a lázkúpot – mondja az anyuka kétségbeesett hangon és hallom fél, talán sír is.
Itt vannak a Mamáék is – de ők sem. Nem nagyon értem. Mama (nyilván érted, ez a nagymamát jelöli) bizonyára felnevelt néhány gyereket. Kúppal, vagy anélkül. Igaz az régen volt, de speciel a lázcsillapítás nem változott.
OK – mondom, – most értem haza, jó 20 perc mire visszaérek, de jövök!
Nem mondom, hogy nagyon boldog vagyok, vagy elhivatott, de megyek, mert menni kell. Ez egy ilyen szakma, tudtam, tudom, ahogy mindannyian tudjuk. A munkaköri leírásban nincs benne, hogy lelkesedni is mindig kell. Aztán elszégyellem magam. Hiszen ezt szereted, Te majom – mondom magamnak, hogy segíthetsz, a fenébe ne morogj, attól nem lesz jobb.
Odaérek. A lakásban finoman fogalmazva is totális káosz fogad. Lepedők, vizes törülköző és számtalan kúpot burkoló fóliapapír van a szobában. Kúpból is legalább négy darab szanaszéjjel.
Bizonyára én vagyok nehéz felfogású, mert nem értem mi a baj. A kisfiú totál ki van, ordít, körülbelül, hogy hagyja már mindenki békén. Lázas, rossz a közérzete, fáj a torka meg a füle és még gyötrik is valamivel. Szerintem tökéletesen érthető, hogy elfogyott a cérnája.
Figyelj csak Csabikám – mondom neki, – azért jöttem, hogy jobban legyél, betesszük a kúpot a popsidba, az gyorsan fog segíteni.
Ne nyúlj a fülemhez! – üvölti torkaszakadtából.
Eszembe sem jutott – gondolom, és nem értem, a gyerekek nem szoktak butaságokat beszélni, miért gondolja, hogy „bántani” akarom és pont a fülét. Hogy jut ez eszébe? Azt is értem, ha egy gyerek utálja a kúpot, és nem szereti, ha a popsijába tolják, de hogy jön ide a fül?
Már a negyedik kúpot próbáljuk benyomni a fájós fülébe, de nem sikerül – így a nagymama.
Szűzanyám – tiszta mázli gondolom. Szegénykém – még ezt is gondolom.
Kibontom a kúpot, megfogom a lábát. Olyan fáradt és elgyötört már, még tiltakozni is elfelejt most, hogy nem vagyok a füle körül. Megkapja a lázcsillapítót, némi fájdalomcsillapító is van benne. Megnyugszik. Megvárom, amíg a hőmérséklete is lejjebb megy.
Hazafelé komolyan elgondolkozom. A forgalomba nem mehetsz ki jogosítvány nélkül, de gyereket mindenféle tudás nélkül gondozhatsz. Ha ugyan ezt gondozásnak lehet nevezni. Azt hiszem akkor jutott először eszembe a „Szülők Iskolája”, mint ötlet.
Még ma sem tettem le egy ilyen típusú tanfolyam megszervezéséről. És tudod, csak meg kell álmodni, aztán meg kell valósítani. Remélem egyszer meg tudom ezt az álmomat is valósítani.
