Gegesy, aki húsz évig volt a Ferencváros polgármestere, és most könyvében megosztja velünk, mi történik a közigazgatás alsó szintjein. Kedvet kaphat mindenki ahhoz, hogy a saját háza táján történtekből valamit papírra vessen.
Kaptam egy e-mailt, melyben írója megértésemet kérte, amiért nem fedi fel a kilétét. Arra kért, mondjak valamit arról az egyesületről, amelynek mint a neten kitúrta, én vagyok a képviselője. Azt is látta – így a levélíró -, hogy az egyesület megírt jónéhány kétes dolgot egy építési vállalkozóról. Válaszoltam, mire ő elismeréssel nyugtázta, hogy ebben a névtelen vádaskodó nevesincs világban végre valaki beazonosítható. S miközben szidta ezt a nyomorult világot, megemlítette, hogy ő maga is találkozott ezzel a vállalkozóval, és annyira gyanús dolgokat tapasztalt, hogy azonnal vissza is vonta a neki adott megbízást, és a vele történtek – sose derültek ki, mik történtek vele – annyira felháborították, hogy elhatározta, nem hagyja annyiban. Vannak médiakapcsolatai, és idevágó diplomája, szakmai tudása, mindez pedig alkalmassá teszi arra, hogy a szélhámos fickót kicsit megtáncoltassa.
Jeleztem felháborodott levélírómnak, hogy igen csak meg tudjuk könnyíteni a munkáját, mert rengeteg adatot szereztünk már az illetőről, bírósági elítélésétől kezdve a strómanokon keresztüli önkormányzattal történő mutyijaiig. Amiket gyűjtöttünk róla végül is nyilvános adatok. Megtalálhatók pl. a cégjegyzékekben, vagy az önkormányzati jegyzőkönyvekben, néhányat pedig kikértünk. Tíz évre visszamenőleges gyűjtésünket felajánlottuk a haragosnak.
Az ember, akivel levélírónk összeakasztotta a bajszát valóban nem akárki. Az illetőnek kivételes tehetsége van ahhoz, hogy 4-5 évenként bedöntse a vállalkozását, így megszabadul az építményei felé vállalt műszaki garanciáitól, a nyereségadótól, és néha még az önkormányzat felé történő tartozásaitól is. Bár ez utóbbiról azt kell mondanunk, hogy sokat javult a morálja, mert az önkormányzati tartozásait görgeti, azaz az új vállalkozásába átviszi. De valószínű ez a görgetés nagyon is kifizetődő, mert cserébe az önkormányzat banki kezességet vállal az újabb kölcsönfelvételeihez – az új vállalkozás új strómannal, önkormányzati fedezettel mindig hitelképes -, sőt, ha az illető nem képes értékesíteni az ingatlanjait, az önkormányzat elég jó áron hajlandó azt tőle megvásárolni is.
Ez ám az üzlet – mondta a levélíró, miután közöltem vele, hogy minderről bizonyítékaink vannak –, kölcsönt kap és biztos a vásárlója, saját tőkével nem is kell rendelkeznie és mégis 100 százalék haszon. Ilyen vállalkozásról álmodik mindenki, és talán emiatt az elpofátlanodás miatt bánt vele ez a vállalkozó olyan lekezelően is. A levélíró még mindig elnézésemet kérte, hogy nem fedi fel a kilétét, de majd miután hazajön egy rövid külföldi útról, megkeres.
Alighanem csak egy elpárolgó dühvel volt dolgom, amelyet ha azonnal apró pénzre váltott volna az illető, talán tényleg történt volna valami. A magyar természet szalmalángú – mondják sokan, de ha nem is, levélíróm alighanem ilyen volt. Annyi baj legyen, csak ne titkolta volna a kilétét.
Egy lakossági bejelentést kapott az egyesületünk. Olyan fahulladékot kapnak ingyenesen szomszédai, melyek szerinte nem mind alkalmasak arra, hogy elégessék őket, következésképp rákkeltő anyagokat juttatnak a levegőbe. A hozzánk forduló arra is felhívta a figyelmet, hogy az utóbbi időben több rákbetegség és halálozás is történt a környéken, úgyhogy ő is nagyon aggódik. Azt kérte, nézzünk ennek a dolognak utána.
Azt derítettük ki, hogy a gyár, amelyiktől a fahulladék származik, odafigyel arra, hogy csak kezeletlen göngyöleget adjon ki a kezéből, de nem csak ők nyugtatott meg minket, hanem az önkormányzat központi telephelye is, ahol további szortírozást végeznek, és odafigyelnek erre. Engedélyük is van a zöldhatóságtól, hogy ezt a szociális faosztást és hulladékkezelést végezzék.
Miközben nyomoztunk, a folyamat egészségügyi biztonsága után el is látogattunk egy másik telephelyre, ami légvonalban épp a gyár és az önkormányzati telephely közt volt, a senki földjén. A gyár idehozta fölöslegessé vált konténereit, melyek mivel vegyszerrel nem voltak kezelve, égetésre is alkalmasnak bizonyultak. Ilyenkor a hideg télen aranyat ér egy ilyen adakozó üzem. A fakonténereket az önkormányzat által foglalkoztatott közmunkások szedtek szét.
A telepre értünkkor természetesen azt kérdezték tőlünk, hogy kik vagyunk, és mit keresünk ott, a fényképezést pedig igen rossz szemmel nézték. A telepvezető – és itt ér össze a két történet – nem volt hajlandó bemutatkozni, és nem más, mint személye kilétének eltitkolása tette a fabontást gyanússá. Bármilyen kérdésem van, beleértve az ő nevét is, azt csak a polgármester árulhatja el.
Miközben így barátságosnak nem mondható módon diskuráltunk, autók bukdácsoltak a földúton, és szállították a szociális tűzifát. A felügyelő viselkedése olyan volt, mintha illegális lett volna a tevékenység, noha az ajándékba kapott fa, melyet a rászorulók vihetnek el, nem szorul takargatásra, az ilyesmire inkább büszke lehet egy önkormányzat. Hacsak…
Követtük a felügyelő javaslatát, és nem csak abban, hogy azonnal távozzunk, de másutt megtudtuk azt is, hogy korábban a szociális tűzifaosztás elbírálását egy bizottság végezte, az utóbbi időben viszont a testület megszavazta, hogy ezt a polgármester saját hatáskörébe vonja.
A szituáció olyan volt, mint mikor egy krimiben valaki gyilkosság után nyomoz, és közben kisstílű bűnözőkbe botlik, akik meg vannak ijedve, hogy le akarják őket leplezni. Hiszen mi rákkeltő anyagok osztogatása után nyomoztunk, és csak annyi vált valószínűvé, hogy a eltüzelhető anyagból mivel a polgármester dönti el ki kaphat belőle, valószínű kapnak haverok is.
a szociális tűzifa kapcsán nemrég helyi rendelet született, hogy annak kiszállítási költségét térítsék meg, mert az önkormányzatnak van ez irányú benzinköltsége. Sok jóember a Facebookon felháborodott, hogy milyen dolog rászorulóktól pénzt kérni, de az egyesületünk már meg tudta nyugtatni a polgárokat: a pénzt nem a rászorulóktól kérik, mert a tűzifa nem is a valódi rászorulókhoz kerül.
