1989-ben váltottam. Mondhatnám, miképpen az ország is, vagy legalábbis akkor úgy tűnt, de ez nem lenne igaz. Ugyanis a két dolognak semmi köze nem volt egymáshoz. Addig kórházi orvos voltam tíz éven át, meg klinikai. Ebben egyelőre semmi különös nincs, sokan vagyunk, akik ezért-azért egy bizonyos idő után a körzetet választják.
Én, miközben állítom, hogy a váltás biztosan ott van életem legjobb döntései között (bár lehet, ha a klinikán maradok, akkor is így érezném), egyszerű financiális megfontolásból hoztam meg – és nem könnyen – a döntést.
Mondtam már sokszor, a pályámon mindig a szerencse vezérelt. Ahol, és amikor váltottam, az bejött.
Meg persze a történések is, mint ez, amit leírni készülök. Munkamániás – hallottam néha, de megállnék itt egy szóra, mert nem így van. Szeretek dolgozni, és jó, hogy sikeresnek élhetem meg magam, ám ez nem azt jelenti, hogy mindig és teljes elhivatottsággal csinálom a munkámat. Akkor viszont általában, és szerencsére nem ritkán olyasmi történik, ami megnevettet, vagy felvidít, és új lökést ad a lelkesedéshez.
Iszonyú ronda ködös idő van, lóg az eső lába is, késő őszben járunk. Szívből utálom, de nincs mese, úgy alakul, sok címem van a délutáni rendelés előtt. Morgok a gyereknek, ami helytelen a példamutatás szempontjából, viszont legalább őszinte, mert megéli, van olyan, hogy egy felnőttnek sincs kedve, mégis megy, mert menni és tenni kell.
Elviszem az iskoláig. Kispapír elővesz, amit általában, sőt leginkább mindig megcsinálok este, hogy hová és kihez is kell mennem.
Épp egy éve lassan, hogy a körzetben dolgozom. Ez az én tájékozódási képességemmel, pontosabban képtelenségemmel arra elég, hogy nagyjából kiismerjem már magam a kerületben.
Komolyan azt gondolom még ma is, én valószínűleg védőoltást kaptam tájékozódás ellen, mert amerre én akarok menni, fordulni, kerülni, na, az tuti hogy rossz irány. (Amióta GPS-em van, képzeld, néha azt is megfertőzöm, mert képes a gép is marhaságokat mondani.)
És ez így megy unos-untalan. Elég macerás. Jobb napokon azzal biztatom magam, ez is a testmozgás része, de persze nem hiszem el.
Az én szervezetem ugyanis más terheléshez szokott, mint egy átlagemberé, és nemigen izmosodik a lépcsőzéstől.
Talán a negyedik cím következik. Új hely, vagyis újszülött, most értek haza a kórházból. Ez jó másfél, olykor két óra is lehet, amíg mindent átbeszélünk, illetve megvizsgálom a babát. Viszont az a nagyon jó benne, hogy csuda cukiságokat látok, és babázhatok.
Anyuka nyit ajtót, nagyon kedves, de riadt fiatalasszony, kezében a babácskája, láthatóan fogalma sincs róla, hogyan is kell tartani.
Van a vizsgálatnak egy általam kidolgozott menetrendje, és van az is, amit én okvetlenül el szeretnék mondani. Utána jöhetnek a kérdések, és még bármi, ami akármelyikünk eszébe jut.
Ennél az első vizsgálatnál gyakran apuka is jelen van. Érdeklődik ő is, sőt szeretem érezni azt az összetartozást, ami ilyenkor a baba felett összehajolva a két emberből, az épp szülővé lett fiatalokból árad.
Mindjárt megjön a férjem is – mondja az anyuka – csak leszaladt bevásárolni.
Rendben van, Judit, addig megírom a recepteket, megvárjuk, hogy ő is halljon mindent.
Hogy Judit, azt onnan tudom, hogy amikor felhívnak, hogy hazaérkeztek, és megbeszéljük, mikor találkozunk, nemcsak a baba nevét kérdezem meg, hanem az anyukáét is, nevezetesen hogy miképpen szólíthatom.
Hallom, nyílik az előszobaajtó, és bejön egy korombéli, sportos külsejű fazon. Rám mered, és gyakorlatilag földbe gyökerezik a lába. Ennyire nem nézhetek ki rosszul, gondolom, amikor megszólal:
Szia! – mondja – szia, Anduka!
Szia! – válaszolom én is, de egészen biztosan tudom, sose találkoztunk, nem ismerjük egymást.
És akkor itt megint egy apró titok. Amilyen rosszul tájékozódom, olyan jó a név- és arcmemóriám. Ezt a fiút én egészen biztosan nem láttam még soha az életben, de ha szia, legyen szia. És pláne Anduka, az meg a családi, illetve uszodai becenevem.
Béla, a doktornőhöz beszélsz! – szól riadtan a fiatalasszony.
Tudom! – mondja Béla, miközben a szeme sem rebben – tudod te egyáltalán, ki van most nálunk?
Szent Isten, Béla egy sportlexikon. Mindent tud. Nagyon megtisztelő az utólagos figyelme, amikor hirtelen kinyargal a szobából, és visszajön egy nagy füzettel. Cikkek, képek, kivágások rólam. Az úszómúltamból, amit akkor pont tizenöt éve hagytam abba.
Van még Balczó Bandiról meg Albert Flóriról is füzetem, titeket szerettelek a legjobban.
De Béla, a doktornő a kisbabánkhoz jött, ő a gyerekorvos – próbálkozik anyuka a helyére terelni a férjét.
Végre Béla is felfogja a hallottakat, és azt mondja: Elnézést, doktornő, de én nem foglak tudni magázni. Annyit drukkoltam neked, ez nem fog menni.
Nem is szükséges – válaszolom.
Így esett, hogy apukával lelkesen tegeződtem a sport okán, míg anyukával csak egy idő után jutottunk túl a magázódáson.
Ilyen is volt, és milyen jó, hogy elmesélhettem.
Sokáig úgy éreztem, két életem van, és azt nem keverjük, de ez egy élet persze, és hazudnék, ha azt állítanám, nem megható olykor számomra a keveredés.
