Ötödik rész: A konfliktus
– Miben vagy jó a kezeddel? – kérdezte Chika-chan. A pókháló alatt ültünk és teáztunk.
– Hogy érted?
– Milyen kézügyességed van, milyen anyaggal tudsz dolgozni?
– Fel tudok fúrni ezt-azt a falra, könyvespolcokat már csináltam, vágtam, csiszoltam, tipliztem, ilyesmi.
– Nagyon jó! Nagyon nagyon jó!
– Köszönöm szépen.
– Nekem még sokat kell fejlődnöm – mondta Chika-chan a földet nézve, azzal a szigorú japán tekintettel, amit akkor látni, amikor rendet tesznek a fejükben, mielőtt átgondolnának, majd mondanának valamit. – Nekem van egy feladatom most. Nagyon fontos feladat! Meg kell csinálnom az üzenőfalat. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle.
Chika-chan-nak is felajánlotta a szekrényt, remek szekrény volt, szép darab, de nem fért volna el a házban. Pár nappal később az idős asszony elégette a szekrényt a tengerparton. Chika-chan szemében szomorúan lobogtak e lángok, és aznap elhatározta, hogy elkészíti az üzenőfalat. Először a kártyákat tervezte, készíttette és rendelte meg Tokióból, aztán a parafa üzenőtáblát Szöulból. A kártyákat tartó faszerkezetet, amit az üzenőtábla aljára erősített, maga készítette el kis műhelyében. Az volt az elképzelése, hogy az üzenőfalat Sesouban, a sziget legnagyobb falujában a bolt falára szögezi fel egy használati utasítással együtt, és ha legközelebb valaki el akar ajándékozni egy szekrényt, arról mind a huszonhét faluban tudni fognak, és a huszonhét faluban csak akad valaki, aki igényt tart majd a szekrényre, vagy bármi másra.
– Van egy ötletem – mondtam. – Készítek egy feliratot a vécédre.
– Milyen feliratot?
– Magyarul vésem majd rá: Nem lehet lehúzni.
Chika-chan nevetett.
– Nagyon jó ötlet. Sok magyar jár erre.
– Igen, rengeteg. Különösen télen.
– Télen lépni nem lehet tőlük. Rendben, Márton san, csináld! Ott vannak a szerszámok, a fűrészgép, tudod a dolgod.
– Tudom.
Nagy lelkesedésemben azonnal megragadtam egy deszkadarabot, és mentem a fűrészgéphez, hogy először méretre vágjam. A dekopírfűrész felsikított, köpte a faforgácsot. Chika-chan szótlanul nézte, amint egy darabig szépen egyenesen fűrészelem a fát, de aztán a penge hirtelen irányt váltott, elcsúszott balra, és beragadt.
– Elnézést!
– Engedj oda, ne haragudj, azt hittem, hogy értesz hozzá.
– Tessék – mondtam, és elsunnyogtam a nappaliba, kezemben a deszkadarabbal, ami éppen olyan szerencsétlenül nézett ki, mint a pina, amit a Waldorfban csináltam. Hallottam, hogy Chika-chan morog. Benéztem a kis műhelybe. A földet nézte. A kézfejét összeszorított ujjakkal tartotta az orra előtt és miközben magyarázott, szabályos időközönként a levegőbe csapott vele, mint egy pálcával. – Először legyen meg az ötlet. A gondolat. Itt bent. A fejben. Csak utána szabad hozzákezdeni!
Chika-chan került. Idegesen mászkált fel-alá a házban. Tudtam, hogy ha hozzá szólnék, azonnal megkérne arra, hogy távozzak.
– Először meg kell legyen a gondolat! – ismételgette magában. – A terv! Az nagyon fontos!
Chika-chan tovább mászkált, idegesen pakolászott. Megvártam míg megnyugszik, aztán kimentem mosogatni, és ebédet készíteni, de nem szóltam hozzá. Tíz perccel később megjelent a konyhában.
– Nagyon ügyesen készíted az ebédet.
– Köszönöm.
– Ügyes vagy a konyhában. Ez egy igazán neked való környezet.
– Köszönöm.
– Igen, ez neked való. Örülök, hogy minden rendben van, remek ez a nap. Remek!
Hatodik rész: Az európai ember
Chika-chan háztartásában minden organikus. Organikus a kávé, a tea, a dió, a mogyoró, a fürdő, a vécé, a mosószer és a fogkrém is.
Szerencsére Nazéban felszerelkeztem, vettem mindent, ami egy organikus vidéki tartózkodáshoz elengedhetetlen, cigarettát, sört, szappant, fogkrémet. Első reggel, miután felkeltem, készítettem magamnak egy organikus kávét, és mielőtt elindultam volna a boltba, a farzsebembe dugtam a fogkrémet, hogy meglátogassam az organikus vizesblokkot, a pottyantós vécét, amelynek bejárata mellett fogmosásra is használható mosdókagyló található.
Dolgom végeztével felhúztam a nadrágomat, és ahogy húztam, hallottam, hogy valami koppan, majd az organikus szarba zuhan.
A fogkrém volt az a farzsebemből. Azóta, ha Chika-chan vécéjére készülök, mindig ellenőrzőm, hogy nincs-e a farzsebemben valami kevésbé organikus, de annál fontosabb tárgy: pénztárca, telefon, útlevél. Egyik reggel, ahogy ott álltam a pottyantós előtt, és a seggemet fogdostam, vagyis hát a zsebeimet ellenőriztem, egy bácsi sétált el a ház előtt. Felismertem, ő volt az, aki szembe jött velem a Sesouba vezető alagútban, amikor a világot kizárva éppen azt számoltam magamban, hogy a két falu közti hegybe fúrt 410 méter hosszú alagútban hány lépést teszek meg (540), aminek segítségével egyszerűbb volt megkapni, hogy a faluba vezető 1,2 kilométeres út megtételéhez 1620 lépés szükséges. Kétszer látott tehát a szomszéd úr, itt, ahol európai embert ritkán látni, először magamban beszélve reggel nyolckor az alagútban, másodszor pedig a pottyantós előtt, ahogy a seggemet markolásztam.
