A kilencvenes évek közepén járunk. Barátom, Gergő vár rám a Tabánnál, megyünk Blues-fesztiválra. Kések, mint mindig. Megérkezem, és látom, hogy egy hajléktalan emberrel beszélget. Odaérek, a bácsi udvariasan elhúzódik, én meg faggatom Gergőt, hogy miről beszélgettek.
Adott neki aprót; aztán a férfi kedvesen érdeklődött az életéről, Gergő meg ráért, úgyhogy mesélt. Elmondta, hogy Keszthelyre jár, a Georgikonra, agrármérnöknek tanul.
Én is oda jártam”
– árulta el neki a hajléktalan bácsi, majd elmesélte, hogy egykori legjobb barátja és évfolyamtársa állítólag ma is az egyetemen tanít. Aztán (tán csak, hogy alátámassza szavait), elmondta az illető nevét is.
Igen, ő most a rektor”
– válaszolt Gergő, és amikor, immár nekem mesélve, a sztorinak ehhez a pontjához ért,
Hogy két barátból, két jól tanuló évfolyamtársból az egyik egyetemi rektor lesz, a másikból hajléktalan bácsi a Tabánban.
Ezt most csak azért idéztem fel, mert még mindig akadnak, akik nem látják, hogy a hajléktalanság nem fekete-fehér történet. Nincs olyan, hogy „ők tehetnek róla”,
Vannak egyéni sorsok. Ha nem a saját sztorimmal hozakodtam volna elő, iderakhattam volna azt a videót is, amelyben megszólal olyan hajléktalan ember, aki négy nyelven beszél; egy egykori modelliskolás diák és a Buffalo Bills tartalékcsapatának tagja is – ma mind az utcán élnek.
És talán nem is az a lényeg, hogy mennyiben felelősek a kialakult helyzetükért, hanem hogy mennyire lehetetlen kikecmeregniük belőle. Még ha tényleg követtek is el hibákat, innen nincs lehetőségük visszatérni az életbe.
Igen, a TV2 hajléktalanokat gyalázó riportjáról jutott eszembe ez az egész.
Pontosabban nem riport volt az, ne keverjük a műfajokat, hanem egy érzéketlenségből és ostobaságból elkövetett szarkupac, pont olyan, mint amilyenben az általuk bemutatott embereknek nap mint nap fetrengeniük kell.
Teljesen lényegtelen, hogy ki készít ilyen anyagot, nem a név a lényeg (bizonyára pont annyira szakmabeli, mint a „kolléga”, aki megírta, hogy balhé tört ki egy beszéd, alatt, úgy, hogy a beszéd még el sem kezdődött), hanem az, hogy egy ilyen gyalázat után egy normális cégtől úgy repülne, mint bármelyik magyar középosztálybeli ember, ha épp esküvőre akar utazni.
Ennek a szarkupacnak a készítői ugyanúgy a legszerencsétlenebbekbe rúgtak bele, mint ahogy László Jobbhátvéd Petra is tette, igaz, ő nem csak elméleti síkon.
Talán majd ők is bezsebelnek egy filmszemle-díjacskát. Társadalomábrázolás kategória.
