Ma Magyarországon Orbán Viktor az egyetlen politikus, aki képes gyakorlatilag bármekkora teret megtölteni. A magyar miniszterelnök személye pedig garancia, ha tömegek mozgósításáról van szó, hiszen a tömegek gyakorlatilag úgy táncolnak, ahogyan ő fütyül. Lehetne persze azon károgni, hogy az ellenzék épp most, október 23-án balhézik, vagy hogy Orbán közönséges pártpolitikai rendezvénnyé silányítja az 56′-os megemlékezést, de talán itt az ideje bevallani magunknak: a nemzeti ünnepeink mindig is erről szóltak.
Az ő terük, az ő országuk
Ami viszont kétségtelen: Orbán zseniálisan épített fel egy politikai közösséget, ami valóságos gazdatestként működik, ha véletlen betolakodók kerülnek a rendszeren belülre. Valami hasonlót tapasztaltam tegnap a Kossuth téren, ahol ismét hatalmas tömeg zsúfolódott össze, hogy meghallgassa a miniszterelnök ünnepi beszédét. Az érdeklődés akkora volt, hogy negyedórával a kezdés előtt már a metróból is alig lehetett feljönni.
A tér gyakorlatilag három jól elkülöníthető egységre bomlott. A legbelső és legnagyobb rész természetesen az ünnepi beszédeket hallgató tömegből állt, aztán következett egy semleges, lézengő, bámészkodó zóna, majd következtek a rendőrsorfallal elválasztott hangoskodó, folyamatosan fütyülő tüntetők. Bár nem dolgozni mentem a helyszínre, azért mégis úgy döntöttem, hogy bejárom mindhárom réteget, majd a műsör kezdetekor bementem a tömeg közepére, hogy ott hallgassam végig az előadást.
A tüntetők hangoskodása miatt a színpadon elhangzottakból szinte semmit nem lehetett érteni, a körülöttünk állókat ez látszólag zavarta is, többen hátra is tekintettek, mikor néha a semmiből felerősödött a sípok és a kereplők zaja. Egy idő után az a fura érzésem támadt, hogy
de ezt betudtam annak, hogy egy hatalmas tömeg közepén állunk és a körülmények miatt egyébként is állandóan a fejüket forgatják az emberek.
Egy barátommal voltam kint, aki egy idő után szintén azt érezte, amit én, ő ráadásul szólt is, hogy szerinte menjünk innen, mert nem bírnak minket. A tömegben ekkor egyszercsak elhangzott egy sípszó, mire az összes ember a hang irányába fordult, ahol már csak azt lehetett látni, hogy 4-5 középkorú nő és férfi lökdös egy fiatalt, aki emiatt egyszer térde is esett. A dulakodásnak úgy lett vége, hogy valaki megfogta és kivitte őt a tömegből.
de mire odajutottam, a srácot elrángatták, így visszamentem a korábban foglalt helyünkre. A folyamatos méregetés ezután egyre csak sűrűsödött, de én még ezt sem fogtam fel szándékos ellenségeskedésnek. Azt gondoltam, a tömegnek inkább az nem tetszik, ahogy Vastag Csaba hajlítgatásain nevetgélünk, mert időközben leadták a Magyarország Halszagút. A szomorú igazság csak ezután következett, ugyanis világosan kiderült, hogy az elejétől gyanúsak voltunk a környezetünknek, hiába nem fütyültünk, nem sípoltunk.
Az egyik hatvan körüli, erősen sminkelt, feketére festett hajú hölgy odalépett hozzánk, hogy miért nem szeretnénk bentebb menni, erre én csak annyit feleltem, hogy köszönjük jó itt nekünk, de tessék csak előre menni, majd félre is álltunk, hogy a néni közelebb mehessen. Válaszul csak finom, agresszív lökdösődést kaptunk és még annyi megjegyzést, hogy
A többit már sajnos nem értettem, mert a hölgy eltűnt a tömegben, de mivel a körülöttünk állók látták, hogy valaki közülük konfrontálódott velünk, így gyakorlatilag megpróbáltak kitörölni minket a tekintetükkel. A hangulat olyan fagyossá vált, hogy lassacskán kiszorultunk a tömeg szélére, onnan pedig jobbnak láttuk, hogy ha kimegyünk a semleges zónába. Mint utólag kiderült, sokkal rosszabbul is járhattunk volna, a kollégiám például nem úszták meg ilyen könnyen a délutánt, egyikőjüket megütötték, másikójuk kezélből pedig kiverték a telefont.
Akárhogy is, elég keserű volt, hogy a Kossuth téren, elviekben a szabadságot ünnepelve, egy 56′-os megemlékezésen magyarként kirekesztettnek kellett éreznem magam. Az lehet, hogy Orbán Viktor zseniálisan épített fel egy majdnemhogy hermetikusan záró politikai közösséget, de hogy a nemzeti összetartozásról már fingja sincs, az is biztos.
Címlapkép: kdnp.hu
