Bob Dylan kapta az irodalmi Nobel-díjat. Egyszerű hír, mégis megrengette a világot. Megkockáztatom, legalább annyira, mint maga Dylan a dalszövegírás egészét. Minden fórumon megy a csevej arról, hogy hát ezt hogyan, megérdemelte-e, miért kapta, sokan skandalumnak tartják az egészet, a díj megcsúfolásának.
A megalapítás óta (1901) közel 900 kitüntetett volt már. Csak-csak belefér egy Dylan kaliberű ember, nem? Többek között ezért is keep calm and gondoljunk Winston Churchillre, aki a közhiedelemmel ellentétben nem Nobel-békedíjas, hanem őt is éppen irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki 1953-ban, és az indoklásban az állt, hogy mindezt
mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért kapta.
A díjak díja, vagy ahogy nagyszerű írónk, Garaczi László fogalmazott, a Szuperplecsni idén a szokottnál is jobban felkorbácsolta az indulatokat. Miért?, miért?, miért? – kérdezik a szokottnál is hangosabban. Miért nem ez és miért nem az? De nem szabadna odáig elmenni, hogy ez az indulat Dylanra zúdul. Már csak azért sem, mert ő kapta ezt a díjat. Nem pályázta, nem kicsikarta. Kapta.
Már a díj bejelentésekor is elképedés és igen gyér taps kísérte a tényt. A hivatalos indoklás szerint Dylan azért lett irodalmi Nobel-díjas, mert újszerű költői megoldásokkal gazdagította az amerikai dalszerzői hagyományokat.
Sara Danius titkárt egyből azzal a kérdéssel ostromolták, hogy nem tart-e attól, hogy sokan felhúzzák az orrukat a meglepő döntés miatt. Danius abbéli reményét fejezte ki, hogy reméli, nem így lesz. Nos, tévedett. Bob Dylan-t amúgy már régóta nem „csupán” kiváló dalszövegíróként jegyzik, utalnék itt például a 2008-as Pulitzer-díjára, aminek indoklásában már ott figyelt, hogy dalszövegei költői szintűek.
Christopher Ricks brit irodalomkritikus már a 2000-es évek startján írt monográfiát róla Dylan’s Visions of Sin címmel, melyben Elliott-tal és Keatscel egy szinten emlegeti Dylan irodalmi munkásságát. A suttogások szerint minimum 1996 óta lobbiznak azért, hogy megkapja a Nobelt. Évek óta ott az esélyesek között.
Azt miért nem kérték ki maguknak eddig? Mert érdekes módon – az eddigi nyilatkozatok alapján – a legkomolyabb írók és irodalmárok akadtak ki leginkább. Van, aki azt sajnálja, hogy miért nem „valódi” író kapta a díjat, van, aki azon kesereg, hogy devalválódik így a Nobel is, nyit a kommersz és a popkultúra felé. (Dylan sose volt kommersz!)
Az aggódások amúgy egyfelől jogosnak is tűnhetnek. De kérdem én,
A nagy kérdés persze, hogy a dal, mint szöveg él-e zene nélkül? Lehet-e versnek tekinteni egy direkt elhangzásra, éneklésre szánt szöveget? (Közben ne feledjük, hogy a líra mint műfaj a zenéből indult, a legnagyobb eposzainkat is énekelték annak idején, így maradtak fenn. Balassi is dalokat is. Ki merné mégis nem költőnek nevezni?) Egyesek szerint ez alapján sokan megkaphatták volna már a díjat, Leonard Cohen például. Nos, szerintem egyetlen dalszerző sem volt korára akkora hatással, mint Dylan. Ő maga a forradalom. Még 75 évesen is tud változni, remek dalokat ír folyamatosan, több költői életműbe is átvándorolt a hatása.
Dylan dalszövegei alapvetően rázták meg a költészet világát is. Mondom ezt úgy, hogy egyébként nem szeretem, ha egy dalszöveget versként kezelnek. Mert nem az, operáljon bármiféle költői megoldásokkal is. A dalszöveg a zenével együtt él, ezért is külön műfaj. De Dylan világa és hatása megugorja a lécet szerintem. Nem félek költőnek nevezni.
Mivel Nobel-díjat nem lehet posztumusz osztani, azaz a jelölt csak életében kaphatja meg, így sajnálatos módon mind az irodalmi, mind a tudományos élet területéről sokan egyszerűen nem érhették meg, hogy „rájuk kerüljön a sor”. Ilyen fájó hiány a közelmúltban elhunyt Esterházy Péter kitüntetésének hiánya is. De rengeteg olyan kitűnő, korszakalkotó zseni volt, aki valahogy kimaradt. Nekem személy szerint ilyen fájó Nobel-mentes Truman Capote és Karen Blixen. Utóbbi egyébként nagyon gyúrt a díjra. Kétszer is volt egy “majdnem”, még Hemingway is azt nyilatkozta, mikor átvette a sajátját, hogy Karennek kellett volna megkapnia. Ő maga is így vélte, és ezzel sokakat meglepett. Egyszer írtam egy portrét róla, innen idézek:
Truman Capote-t is meglepte ezzel, aki a legnagyobb hívei közé tartozott, és fel is kereste őt az első oroszországi útjának idején – az akkor már hetven felett járó Blixen akkor épp a Balti-tenger partján lakott. Truman szerint Karen akkor már nagyon rosszul nézett ki (az évek óta tartó betegsége elvitte a vitalitását, ragyogó külsejét; a szifiliszt még egészen fiatalon a férjétől kaphatta el, (aki állandóan csalta őt), de így is lobogott benne az élet, és egzotikus kisugárzásából mit sem veszített. Truman meglepődött az író kijelentésén, miszerint már csak azért húzza (csapná be az időt…), hogy megkapja a Nobel-díjat. „Ezen eléggé elképedtem – írja Capote –, mert olyan mesés, csodálatos nő volt és nagy művész, és ha valaha ismertem olyan embert, aki fölötte áll az ilyen bolondságoknak, az Karen volt. De igazán akarta azt a díjat.
Nos, akarni lehet. Fogadásokat a fogadóirodában kötni – lehet. Háborogni – lehet. De tényleg, ne Dylanen verjük le a dolgot.
