– Lacikám, szevasz, te itt?, láttam a fészbukon, hogy meghaltál.
– Ne is mondd!
– De mi van, mi történt?
– Mentem hazafelé a koncert után, aztán egyszer csak, sutty, levegő semmi, összeestem, se kép, se hang, végem is volt.
– Ne hülyéskedj! Ennyi egy élet! Hihetetlen!
– Egyik pillanatban még sétálsz hazafelé, azon gondolkodsz, hogy mit vacsorázzál, aztán, kész, befejeztük.
– Baromira sajnálom.
– Kösz.
– Ki is írtam aznap, hogy megint elment egy legenda, láttad?
– Láttam, be is lájkoltam, aranyos vagy. De ezek a nekrológok!
– Azért volt egy-két jó. Nekem a Zombori írása nagyon tetszett.
– Ne szórakozz!
– Miért?
– Több forrásból tudom, hogy utált, mint a szart. Helyezkedő kis görény, most meg eljátssza, hogy nagy tisztelőm volt.
– Ja, ezt nem tudtam.
– Persze, hát ezt én tudom, meg ő tudja. A Balázsé tetszett nekem, az nagyon szép, kerek volt, semmi felesleges érzelgősködés…
– A Száraz G. Balázsé?
– Igen. Azt nem olvastad? Mi az? Mi a baj?
– Hagyjuk, régen történt.
– Akkor most már mondjad, ha elkezdted, ezt nem szeretem.
– Volt az a müncheni pályázat.
– Igen?
– Ő fúrt ki téged.
– A Balázs?
– Igen.
– Nem hiszem el!
– Sajnálom, hogy tőlem tudod meg, ostobaság volt egyáltalán felhozni ezt ennyi idő után.
– Az a kis geci!
– Hát, igen.
– És akkor leírja, hogy emberi és a művészi minőség, a kurva anyját!
– Hihetetlen!
– Az!
– De ne idegesítsd fel magad ezen. Felesleges. Magáról állít ki szegénységi bizonyítványt.
– Igazad van. Na jó, megyek.
– Mikor lesz a temetésed?
– Csütörtök, délután négy a Farkasrétiben, de nem kell eljönnöd, annyira nem érdekes.
– Ne hülyéskedj, dehogynem!
– Hát jó, akkor ott. Örülök, hogy láttalak.
– Szevasz, Lacikám, vigyázz magadra!
