Pál Ferenc atya vagy Pálferi, méltán sokak kedvence. Előre örültem, mikor megtudtam, hogy idén ismét vendégelőadó lesz az immáron 11. alkalommal megrendezett Szélrózsa Evangélikus Ifjúsági találkozón, melyet ezúttal Mátrafüred–Sástón rendeztek meg. Reméltem, hogy ha röviden is, de alkalmam nyílik meginterjúvolni a népszerű egyházi személyt.
Bevallom őszintén, bár fontosnak tartom az ökumenizmust, sokszor érzem úgy, gyerekcipőben jár még, és kicsit a kabaréra emlékeztet. Sinkó Péter mondta nekünk, ifjú titánoknak a 98’-as humorfesztivál után, hogy a kabaré szakma olyan, mint egy nagy család. Mint egy nagy, szicíliai család. Szóval sokszor érzem úgy egyes keresztény testvéreknél, hogy a más felekezetbéliek iránti szeretet még nem makulátlanul őszinte. Pál Feri atya előadása azonban rácáfolni látszott az aggodalmaimra. Bár evangélikus eseményen voltunk, zsúfolásig megtelt a nagyszínpad előtti tér.
Az atya az áldás nyelvei köré fűzte mondandóját. Mint mondta, az áldásnak három nyelve van, ami egyben az emberiség legősibb három nyelve. A cselekedet, az érintés és az együttérzés. Mindhárom megelőzi az emberiség történetében és az ember egyedfejlődésében is a verbalitás kialakulását. Arról beszélt, hogy a másik ember iránti szeretetünk annyit ér, mint amennyi meglátszik belőle a cselekedeteinkben. Az érintés kapcsán arra buzdított, ne féljünk megérinteni egymást, mert minden embernek jólesik az érintés.
Persze azt mondják erre, hogy ez olyan szexuális dolog. De erre azt mondom, legyen bennünk annyi erkölcsi tartás, hogy nyugodtan megfoghassuk valaki kezét, megölelhessük vagy megpuszilhassuk a másikat, ha úgy érezzük, az esne jól.
Végül az együttérzésről beszélt, hangsúlyozva, hogy a fájdalom az minden emberben ugyanolyan, legyen az keresztény, muszlim, zsidó vagy bármilyen ember. Példaként elmesélt egy Izraelben működő kört, ahol olyan izraeli és palesztin szülőknek szerveztek találkozási lehetőséget, akiknek a gyermekét a „másik oldal” ölte meg. Ebbe a körbe, mások hosszas unszolására, bekerült egy zsidó asszony, aki mérhetetlen gyűlöletet érzett a palesztinok iránt, és alkalomadtán nem is rejtette véka alá. Nagyon vehemensen szapulta a jelenlévő palesztinokat, amiért megölték a gyermekét. Egy palesztin anya ekkor azt mondta neki:
Akkor jól sejtem, hogy az elmúlt években te is sokat sírtál? Mondd, milyen színe volt a könnyeidnek?
Az egyszerre megható, elgondolkodtató, ám mégis rendkívül derűs és humoros előadás után nem szalasztottam el az alkalmat, „betámadtam” Feri atyát. Sajnos nem én voltam az első a sorban – Egon Erwin Kisch biztos csalódott bennem –, talán ez is az oka, hogy az atya azt mondta, amennyiben egy kérdéssel beérem, szívesen nyilatkozik. Miután az előadásában maga is többször, több kontextusban érintette a muszlimokat, illetve a vélt vagy valós ellenségek, ellenfelek közti kibékülés témáját, a következő, jó előre kiérlelt és keblemen dédelgetett kérdést tettem fel Pál Ferencnek:
Az áldás három nyelve, amelyet előadásában ismertetett, milyen kapaszkodót nyújthat számunkra a migránsokkal szembeni helyes viselkedés, bánásmód tekintetében?
Nem kis önteltséggel és önvállveregetéssel vártam a feleletet. Bevallom, elégedett voltam a kérdésemmel. Ha elégedett vagy magaddal azzal csak az a gáz, hogy könnyen az orcádra pottyanva találod magad. Sajnos a válaszra nem voltam felkészülve:
Te, ne haragudj, de én nem nyilatkozom ilyen aktuálpolitikai kérdésekben. Vannak mások, akik ilyesmivel foglalkoznak, és nagyon jól csinálják.
