Dermedten, kigúvadt szemekkel, lefagyva álltam a téren.
Jó kis faluban jártam a minap, azt teszik, amit lehet és kell, ügyesen próbálkoznak a turizmus fellendítésével. A falu a borról szól, a borvidék fénykorában az a mondás járta, hogy egy szüret, egy zsiguli. Kellemes kavalkáció, pityókos sétálók, süt a nap, egyre jobb borok, amikor, ám ekkor színpadra lép a helyi nénikből és bácsikból álló énekkar. Megdermedek.
Nem az a baj, hogy ilyenkor az ember vmi népdalt vár, értelemszerűen és megszokásból. Tőlem szinte bármi lehet, ha van benne ízlés. However ez a kórus az ész trónfosztásának végső állomása volt, fekete lyuk, mely elnyelte a galaxist, a vég vége. A nénik és bácsik ugyanis Karády Tábori levelezőlapját énekelték szintipop alapra. Fortissimo bugivugira nyomták, jobbra-balra lépkedve, hogyaszongya Jó éjt, drága kis hadnagyom! / Jó éjt! / Most az ég rád borít, holdfényt / és én csak terád gondolok /Jó éjt!. Majd horthysta katonadalok következtek és háborús popfeldolgozások. Namost ez nagyon erős élmény. A háborús popfeldolgozás hardcore szintipop zenei háttérrel a valószínűtlenség káprázó érzésével ajándékozza meg a gyanútlan hallgatót. Hogy kizökkent az idő, kész, vége, hatszáz, ez fokozhatatlan, ezentúl minden lehetséges, ilyen, hogy ízlés, nincs többé, lövészárock, holobugi, felkoncolós, beszarock. És hogy van mire támaszkodjon a regnáló, nem a semmiben lebeg, hanem az ízléstelenség szilárd, megbízható fundamentumán áll.
