Mielőtt bármelyik jó barátom azt mondaná, azt írná meg, hogy kár foglalkozni a rosszindulatú, mocskolódó, primitív, húgyagyú, Fidesz bérenc, alpári, stb. kommentelőkkel, ide vésem: csak annyiban érdekelnek, hogy lássam, változott-e valami ebben az országban, vagyis, hogy változtat-e bármit is egy józanésszel megírt, nem az igazságot hordozó, de az általam gondolt igazságot tükröző írásom azokon, akik elolvassák.
Tudom, erre sincs, nem lenne szükség, de hát mit tegyek? Amióta az eszemet tudom, amióta megértettem, hogy ez a dolgom, sőt: az Istentől kapott képességem (Biblia: kapott talentum) arra kötelez, hogy minden olyan dologról mondjam el, beszéljem ki, írjam meg a véleményem, ami nincs helyén a világban. Vagy nincs rendben úgy, ahogy van. Néhányszor megírtam már, amit Nádasdy Kálmán mondott az ifjú szívvel lobogó Verebes Istvánnak:
Fiatalember, magának van véleménye a világról, mért nem vesz egy írógépet?
Isten adománya is, ahogy föntebb írtam, de Isten verése is, hiszen a feladat alól kibújni nem lehet, a kimondás, a megmondás, a dolgok rendbe rakása, az igazságért vívott küzdés, a jóért való kiállás, a rossz elleni csatázás minduntalan belehajszol a morgásba, a mondogatásba, és nem hagy nyugodni, írni és mondani kell, szakadatlanul, elkötelezetten, tiszta szívvel, a legjobb szándék szerint. sokszor mondtam már ki: az igazságot írni nem lehet, de amit annak gondolunk, azt kötelező.
Tessék Adyt olvasni, aki a jó ügyekért kötelezte el magát, csakis úgy gondolkodhat és alkothat, ahogy ő tette. A muszáj Herkulesben rakta helyre a már akkor is létező a nyavalyás senkiket:
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
Sajnos odáig jutottunk, hogy az ellenségeskedés, maga az ellenséges hangulat és indulat eltereli a másképp gondolkodók figyelmét a lényegi dolgokról, teljesen mindegy, hogy jót és bölcsen írok, olyat, ami mindannyiunk életét befolyásoló tényeket szed ízeire, olyanokat, amiket nem is a magam érdekében fogalmazok meg, hanem mindannyiunkért, a magyarságért, ha nagyon patetikus akarok lenni, akkor azt mondom: a nemzetért, az én nemzetemért.
Nem szívesen írom ezt le, hisz amikor írok, nem hazafiúi hévvel, csupán gondolkodó emberként, morgolódó íróként munkálkodom, de muszáj leírnom, hogy értésére adjam a sok-sok ellenségeskedőnek: én is magyarnak születtem, mint ők, apám és anyám éppúgy csóró volt, mint sokaké, éppúgy falusi srácból lettem ismertté, mint olya sokan a magyar közéletben, és éppúgy aggódom hazám sorsáért, mint azok, akik helyesírási hibákat halmozva, mocskos, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kommentelve próbálják bizonygatni, hogy mekkora hazafiak, és igyekeznek összemocskolni azokat, akik helyesen írnak, hibátlanul.
Ha tetszik, gondolkodnak, és megtestesítik azt a „magyart”, akit Illyés Gyula tökéletesen megfogalmazott a „A jövendő magyar” című esszéjében…
Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadságához való jogát megsértené. /…/ Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is. A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzetfejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. /…/ Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek. Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.
És most két kommentelőt állítok pellengérre. Ők azok, akik a „Sándor Máriáért” című írásomra írt kommentjeikben mutatták meg, hogy milyen „a jövendő”, vagyis a mai magyar.
Megnéztem Rákosi József Bendegúz oldalát, Magyar Gárdás zászló és jelvénytől kezdve minden volt azon. Amúgy kigyúrt, tökéletes alakú fickóról van szó, aki ilyen cikkeket lájkol a facebook oldalán: „Végre egy jó hír: horogkereszt az Andrássy úton, és nem veszik le.” Kommentjét (ha igaz) Marseille-ből írta, jelesül ezt: „Bazd meg Kicsi Bandi a fekete rùhàs kùrvàt!” (No komment!)
De egy komment mégis, ez Altmann Marianntól (TKBF) származik, aki ezt tudta hozzátenni az előző mondathoz: „Kicsit alpári a megfogalmazás, de egyetértek!” (No komment!)
Hát ennyi, „amit a magyar természetről elmondtunk”, ma, a jelenben élő magyar című esszénkben.
