A legegyszerűbb gyűlölködni, szív sem kell hozzá. Erre gondoltam, amikor elolvastam egy írást, mely a brüsszeli terrorcselekmények után került ki a netre. Tudom, akkor nehéz embernek maradni, amikor a legegyszerűbb elállatiasodni. Nézi az ember a repülőtéri robbantás felvételeit, és óhatatlanul magát vagy szeretteit képzeli a holtan fekvő vagy sebesülten heverő áldozatok helyébe. Akik ott voltak, akik rosszkor voltak a lehető legrosszabb helyen, nem tudhatták, hogy három poggyász összebarkácsolt bombákat rejt, azt sem, hogy mi történik velük aznap, akkor sem, ha egyébként Brüsszelben hosszú idő óta ott vibrál a terrortámadás lehetősége.
Nekünk, ahogy az összes eddigi terrortámadás esetén, hála a sorsnak, csupán a tévén keresztül jutott ebből rettenetből, úgy az ikertornyok ledöntésekor, mint a párizsi, és most a brüsszeli robbantásokkor. Épp ezért fölfoghatatlan amik ott történtek, akkor is, ha a kis kamerák és a tévés operatőrök rögzítette képeket látva érteni és érezni véljük mindazt, ami szemünkbe tűnik. Ökölbe szorul az ember keze, aztán lazít rajta, és próbálja földolgozni a történteket.
Ekkor már a párizsi terrortámadások főbűnösének tudott Abdeslam elfogására gondoltam, arra, hogy a letartóztatásával egy időben kellett volna azonnal elrendelni a legmagasabb fokú készültséget, hiszen várható, sőt kiszámítható volt, hogy bosszút forralnak a köreibe tartozó terroristák. Fájt és bosszantott ez a robbantások után elrendelt készültség, eső után köpönyeg. A robbantásért az „iszlám állam” (na nehogy már nagy kezdőbetűkkel!) „vállalta” a felelősséget, de azért, hogy elkövethették a robbantásokat, senki. Szomorú, végtelenül elkeserítő.
A hazai politikai elit hatalmat gyakorló része természetesen mozgolódásba kezdett, rögtön érezhetővé tették, hogy igazuk volt és van, lám-lám, Magyarországon is jártak ezek a gazemberek (tényleg azok!), és, íme a példa: ide vezet a menekültek özönlése, ezt hozza a modernkori népvándorlás, azok is megérkeztek Európába, akik elől menekülnek a migránsok. Nem könnyű megértetni a magyar néppel, fáradságos lenne, majdhogynem lehetetlen értésére adni, hogy nem minden muszlim vallású terrorista, bőven, sok-sok ezren vannak közöttük, akik elszakadtak, vagy leválni próbálnak a fundamentalista fanatikusoktól, kevés sikerrel, ha pedig mégis sikerrel, akkor azt épp annak köszönhetik, hogy valahol befogadják, befogadták őket. Fáradságos és nem könnyű feladat, de ha igaz, hogy Magyarország jól teljesít, és hogy működnek a magyar reformok, akkor ebben is jeleskedhetnénk, jó példát mutatva tágabb hazánknak, Európának. Mindennél könnyebb ördögnek kikiáltani az összes muszlimot, annál is egyszerűbb pokolba kívánni valamennyit, ehhez alig kell valami, humánum nélkül simán megy.
Hogy tiszta legyen, bár egyszer már megírtam: a kötelező kvótával rossz megoldáshoz jutnánk. Orbánéknak igazuk van, de nem „úgy”! Lehetne kapukat nyitni a kerítésen, jelképes kapukra gondolok, olyanokra, melyek jelzik, hogy nyitottak vagyunk, befogadók, ha tetszik, humanisták, fehérek között európaiak. Semmiképp se a kötelező kvóta kényszeréből érkezhessenek hozzánk a hazánkat választó, hazátlanná lett emberek, hanem szabad döntésük következményeként, és igen, alapos kontrollon átesve. Nekem éppúgy fontos a magyar emberek biztonsága, mint a kormánynak, akiket azzal bízott meg a nép, hogy vigyázzanak rá, rájuk, ránk. A családomra is vigyázzanak, rám is, és én is vigyázok a szeretteimre és magamra. Ez az én megbízatásom – is. De közben ember is vagyok, érző lélek, és nem üvöltök se a Jézusi szeretetről beszélő Ferenc pápát becsmérelve (mint ahogy a föntebb említett oldalon tette az anonimitásba bújó bátor üvöltöző), sem azt nem üvöltöm, hogy elegem van az arabokból (mint ahogy valószínűsíthetően ugyanaz a „bátor” névtelen tette), mert nekem a terroristákból van elegem, a primitív és becstelen gyilkosokból, akik ez esetben muszlimok voltak. Egyébként minden olyan emberből elegem van, aki így vagy másképp követ el gazságokat, legyen az arab, szerb, olasz, görög, amerikai vagy magyar. Ám soha nem fogok odáig süllyedni, hogy „az arabokból”, vagy „az amerikaiakból” legyen elegem.
Gyászolom a brüsszeli robbantások áldozatait, és fohászt mondok azok életéért, gyógyulásáért, akik megsebesültek, és sajnálom, hogy ilyenné lett a világ, hogy Irakban és Európában arra szövetkeznek eszement fanatikusok, hogy békés, szerethető, egyszerű embereket gyilkoljanak meg. Gyászolok, és közben szavakat, kapaszkodókat keresek, keseregve, szomorú szívvel. Mint annyiszor, most is Lao-ce Tao Te Kingjében kerestem útmutatót (Weöres Sándor fordítása), hogy helyesen gondolkozva dolgozzam föl a történteket és lépjek előre, és emberhez méltó gondolatokat ébresszek mindazokban, akik, ugyanúgy, mint én, értetlenül és tétován figyelik a vérfoltossá tett világot. Nos, Lao-ce kiérlelt bölcseleteiből ezeket éreztem fontosnak:
„legfőbb: a mérték. Csakis a mérték, melyhez korán kell kelni.”
„Három kincsemhez ragaszkodom: első a szeretet, második a mérték, harmadik a tartózkodás. Szeretek, ezért bátor vagyok, mérték által hatalmas vagyok, visszavonulok, hát vezető vagyok. Manapság szeretet nélkül merészkednek, mérték nélkül vezérkednek, tartózkodás nélkül hatalmaskodnak: ezért elpusztulnak. Aki tapintattal vezet hadat, győzelmet arat; a szeretettel védekező legyőzhetetlen. A természet fegyverezi s a szeretet védelmezi.”
„Aki túl élesre fen: élét hamar kicsorbítja.”
„ha két hadsereg összecsap, a kíméletesebb győzelmet arat.”
„Hatalmas, aki másokat legyőz; aki önmagát legyőzi: erős.”
