Az olasz kocsma előtt azzal az örömhírrel fogadtak, hogy odabent egy honfitársam tartózkodik, egy fiatalember Budapestről, a városból, ahol én is élek, ő is budapesti, mondták. Budapest csodálatos város, ezt már mindenki tudja, nem úgy van az, ahogy régen volt, Budapestnek híre lett a nagyvilágban, jó híre, találkoztam én az elmúlt három hónapban Budapestnek ausztrál, koreai, olasz, orosz és mindenféle rajongójával, Budapest a régió legjobb városa, és ha valaki Budapesten lakik, az irigylésre méltó ember, mert Budapest egy gyönyörű, pezsgő, érdekes, és legfőképpen sokszínű város, és az olasz kocsmárosnak abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy egyszerre tartózkodhatott térben és időben két budapestivel, de mielőtt még poharát emelte volna erre a csodálatos körülményre, arra kértem, hogy kussoljon. Budapestiként van némi rálátásom a sokszínű és érdekes budapestiekre, mondtam, mert rögtön feltűnt nekem, hogy a pultnál tartózkodó budapesti fiatalember egy tahó. Budapestet mindenki szereti, mert sokszínű és érdekes, mindenki talál benne magának valami izgalmasat, honfitársam is, aki távozásom után természetesen Budapestről beszélgetett a jelenlévőkkel, mert Budapest egy olyan város, amiről egész egyszerűen nem lehet nem beszélgetni, és ő is elmondta, hogy miért szereti annyira Budapestet, az otthonát, az országot, ahol felnőtt és él, ahonnan a Kanári-szigetekre jár dolgozni felszolgálóként, elmesélte, hogy mitől más, mitől jobb város Budapest a többi európai városnál, hogy a város sokszínűségében mi az, amit ő a legjobban szeret: “Budapesten nincsenek, és nem is lesznek niggerek.”
