Az utóbbi hetekben kétszer lettem durva tréfa áldozata. Üldögéltem egyik reggel a finom teám felett, hallom közben, hogy a barátom a könyvelőnkkel beszél telefonon. Mikor kijött hozzám, megkérdeztem, miről ment a csevegés. A barátom olyan arccal állt előttem, mint akibe villám csapott. „Orsi – kezdte – ugye van valami tartalékod?”
Éreztem, ahogy az idegesség elönt.
Aztán kifejtette, hogy új adószabályok jöttek, miszerint a kultúrával foglalkozó cégek minden tagjának január elsejétől – mivel azonban most későn jött ki a rendelet, megbocsátható a csúszás – be kell fizetniük havi negyvenezer forintot, a kultúra támogatásáért. Akkor is, ha a cégeknek az adott időszakban épp nincsen bevételük, ráadásul az összeg egy része számítható csak be a későbbi adóterhekbe, a többi egy új kulturális szervezet működéséhez adott állampolgári hozzájárulás.
Elsápadtam, fejben osztani-szorozni kezdtem. A barátom vagy öt percig hagyott főni a levemben.
A másik kis tréfával egy kedves barátom lepett meg. Nem is engem, hanem a személyemben működő újságírót találta meg, hogy ugyan már, mit szólok az új tervezethez, miszerint márciustól a kormány bevezeti a Terror- és Migránsellenes Alapot, aminek forrását minden pénzforgalom két százalékának levonásából tartanak fenn. Egyelőre két évig, ám ez a fenyegetettség meglététől függ, azaz tetszés szerint meghosszabbítható.
Mindkét átverést csont nélkül elhittem.
Ám amikor ők nagyot nevettek, én képtelen voltam velük hahotázni. (Pedig amúgy bírom a kiképzést, magamon is tudok kacagni.) S hogy miért nem? Mert rémületesen reális volt az egész. Hogy igen, megtörténhet, megcsinálhatják, a NER rendszere már mindenféle fék nélkül működik, miért csodálkoznánk, ha nem szállnak ki a sebességből?
Annyira boldog lennék, ha bizonyos közéleti lapok követnék a Facebook – ott egyébként idegesítő – szokását, miszerint rendszeresen felvetnék, mi is történt adott időben, mi tartotta izgalomban a közvéleményt. Mely botrányokon dühöngtünk, amik – miután egy-két napig mémeskedtek – el is vesztek a feledésben.
De már mérgezést kaptunk a borzalmak feletti humorizáláson, beépült a sejtjeinkbe, hogy nem mi nevetünk utoljára, pontosan tudjuk, hogy hiába minden. És az elkövetők, határáthágók, törvényfarigcsálók is tudják, hogy minden csoda egy napig tart, the show must go on, az előző mutatványuk már elfeledve, jöhet az újabb gyomorforgató trükk.
Lehet műtárgyakkal telipakolni a lakásunkat (amit előtte, mert felgyulladt a szaunánk, közpénzből helyrepofoznak), hiszen a haverok direkt a mi jó ízlésünk, szépérzékünk kedvéért csavarintottak egyet a törvényeken. Hát kinek fáj ez? Azt se tudták, hogy a raktárban vannak, nem?
Vagy: lehet kisvasúttal menni mások telkeit tönkretéve a kerti budiba, lehet színházigazgatókat egyik napról a másikra szakmai érveket lesöpörve leváltani.
Ezek kis ügyeknek tűnnek, jaj, már miért ne nézhetne csórikám valami szépet a nappaliban, meg ugyan, francot sem érdekli, mi megy a vidéki kultúrházban, amíg csökken a rezsi, csökken az áfa.
Jók ezek a kis ügyek, elvan vele a sajtó, hülyegyerek, ha játszik, nekünk meg mindegy, még kitart a 37 milliárdos EU-s lóvé. (Ráadásul sok kis balhé még csak nem is pénzről szól. Hanem a gyilkos arroganciáról, hogy nekünk ezt is szabad.) Egyszóval megszoktuk a kis ügyeket, és nem vesszük észre, hová tűnnek közben a jogaink, a biztonságunk. Mintha kicsiben kóstolgatnák a közt: hol a határ, hol a fájdalomküszöb. Emlékszünk még ugye a híres békakísérletre, miszerint ha egy békát a tűzhelyre tesznek, rögtön elugrik. Ám ha fokozatosan melegítik alatta a főzőlapot, rajta marad, amíg bele nem döglik… Nos, szerintem ez a főzőlap már kezd túl meleg lenni.
