A mai napon, tragikus hirtelenséggel meghalt Kőrösi Zoltán.
Halála pont olyan volt, amilyet mindig is elképzelt magának, egy hegy tetején találkozott az úristennel és nem csevegtek sokat.
Életében jó pár regényt írt. Az értetlen szem számára úgy tűnhet, hogy különböző témákban, de Kőrösinek valójában csak egy témája volt: Magyarország. Az országnak volt lázas megszállottja, kutatója, erről keresett valami elmondhatót és érvényeset.
Szerencsémnek mondhatom, hogy utolsó kéziratát, „Az Ítéletidőt” az elsők között olvashattam. Gyanús kézirat volt, alig pár hónap alatt végzett vele. Író nem ír meg két hónap alatt egy nagy regényt, ehhez isteni sugallat kell. Én azonban nem hiszek Istenben, így inkább nem mondok semmit. A regényben angyalok és ördögök nézik Budapestet az apokalipszis fényében. Kőrösi csak nevetgélt azon, amikor megvádoltam hogy valami alkut kötött ezért a szövegért. Abban maradtunk, hogy iszunk egy sört, ha hazajön a síelésből.
Volt pofája elmenni, mielőtt megjelent a regény. Soha többé nem mondja nekem senki egy újabb „legjobb” novellám után, hogy inkább fessek. Nem lehet elmenni vele kutyasétáltatás közben megváltani a világot.
Ez a tetves ország pedig még csak észre sem veszi, hogy a legőszintébb szerelme hagyta éppen faképnél.
