Amikor leadjuk a voksunkat egy demokráciában, mégis mire adunk felhatalmazást? (Most egy percre vonatkoztassunk el a pártpreferenciáktól, általános elvekről beszélek.) Arra, hogy az állam működtesse körülöttünk az életet. Azaz, hogy működjön a közösségi közlekedés, az egészségügy, hogy élhető terekben éljünk. Mindez jöjjön létre transzparens módon, hogy világosan lássuk, az általunk beadott pénz, mégis mire megy. Az államnak mindig vannak jogai, büntethet, ha én teszek például a KRESZ-re, vagy ha leütöm egy embertársamat. Átadjuk az államnak tehát szabadságjogaink egy részét, az általa remélt előnyökért cserébe. És mire nem adok felhatalmazást? Például arra, hogy megszabják, milyen legyen az ízlésem. A hitemhez, az ágyamhoz és a méhemhez, egyszóval a magánéletemhez nem. Gittegyletek és egyéb borzalmak ne írják elő nekem, kinek tapsoljak, merre fordítsam az arcom. Hogy milyen lehet ez az arc? Elméletileg egyenrangú – ráadásul adófizető és törvénykövető – állampolgárként nem lökhetnek ki a közösségből pusztán azért, mert nem tetszik a pofám.
Mit jelent a kurzus? Az adott célhoz rendelt adott eszközök támogatását. Ami ezekkel ellentétes, az mehet büntibe (jó esetben), azt el kell taposni. A kurzus annyit tesz, mint politikai erővel támogatni egyetlen kulturális és filozófiai eszmerendszert.
Mit akarnak? A művészekből, gondolkodókból pitiző ebeket gyártani. (És szépen haladnak.) De én köszönöm, nem kérek abból, hogy a támogatásukért cserébe hozsannázó kurzusdalokat kelljen írnom és énekelnem. A hatalom feladata nem ez. Hanem éppen az, hogy adjon lehetőséget a választásra, a saját preferenciáim alapján. Gázos a sok véleménnyel bíró alkotó, akik cincognak az évek óta szakmai elvek alapján működő szervezetekben? Nosza, vonjuk el tőlük a forrásokat, és hozzunk létre egy nekünk olyan kedves, édes szervezetet, egy új akolt, amit átlátunk, kézivezérlünk, dédelgetünk, megfigyelhetünk. Mondjuk azt, hogy ezek hülyék, és emeljük piedesztálra a mieinket. Mindegy, hogy dilettánsok, ha olyan szépen festik az égre a mi igazunkat! Gondolkodni veszélyes és zűrös, együtt dalolni olyan jó! A kórus biztonságos, akol-meleg, a közös hang erős, messzire zeng, acélosan!
A párttal, a néppel egy az utunk!
Alig várom, hogy elteljen húsz-harminc év, és egy új generáció undorral és gúnyosan tallózza a most bőven kitermelt szemezgetni valót. Emlékszünk még? Tisza István miniszterelnökként azt találta egykor mondani, hogy
Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján!
Nincs, aki ezen ma ne kacagna. És, hogy Ottlikot is idézzem a nyilvánvaló butaság kiemelésére:
A levéltetvek túlélték Tisza pálmafáját, az ország gazdasági, katonai, politikai nagyságából jóformán nem maradt ránk más, mint az ő csorbátlan, csorbíthatatlan nagyságuk.
Egyszóval kérném szépen: a politika ne szóljon már bele a művészi kérdésekbe! Lenne egyéb dolguk a politikusoknak, nem? (Bár, hozzáteszem, minden rendszer vezetői arra törekszenek, hogy uralmuk lefedjen gyakorlatilag mindent, de a jó politikus visszafogott, nem gondolja magát a Teremtőnek, jellemzi az arányérzék, és birtokában van az önkontroll képességének.)
Nem kedvelem a betagozódókat, az elvteleneket, a hajbókolókat, a színváltókat, a simulósokat, a kis koncért mindenre képeseket. Akik sértettségből, reváns– és nyereségvágyból, hatalomimádatból, kényelemből, csupán a pillanatnyi előnyökért képesek életüket és művészetüket szolgálatba állítani. Akik – mert tudják, hogy a rezsim kipárnázta őket, és mindenben a védelmükre készen áll, kivont karddal – úgy vélik, gőgjük egészséges, természetes, és arra való, hogy mindenki mást maguk alá hajtsanak, ellehetetlenítsenek, megalázzanak. Akik bátran (bár ugye nem ez a bátorság) kijelentik, hogy náluk a biztos igazság, a sors az ő kezükben van, bárdjuk – ha van – a lecsapásra termett. Egyszóval nagyon irtózom azoktól az emberektől, akik a kurzusra szavaznak. Ráadásul, ott a tapasztalat: az így – a politikai vezényszóra – létrehozott ízlés– és véleményterror termékei mennek majd jól megérdemelt helyükre: a szemétdombra.
