Jók ezek a langyos csendek reggel, félig még a másik világban járok, még nem rakódott újra össze a hétköznapok Hódos Hajnija, még csak én vagyok. Csak fekszem.
Mikulás napja van.
Olyan könnyedén jön az egyszerű válasz a bennem még fel sem bukkanó kérdésre, mert ez a kérdés hosszú évek óta újra fontos lett a halk szőke szuszogás miatt, van-e Igazi Mikulás, hogy meg sem lepődök. Igen, van.
Én vagyok az.
És a férjem. És az összes többi anyuka, apuka, nagymama, nagypapa. A többi rokon. A barátok. Mi hordjuk össze a csodát apró darabokból.
Ezért nem bánom, hogy október második hetén már tele vannak az üzletek csokimikulással, piros csomagokkal. Ezért nem fontos, hány Mikulást lát a kislányunk, lát-e egyáltalán, mert nem az a Mikulás a lényeg, hanem az, ami benne él.
És azt a Mikulást én teremtem neki. A mesékkel, a beszélgetések során. A várakozással. A készülődéssel, az éjszakai csendes osonással, az óvatos csörgéssel, nehogy felébredjen.
Nekem reggeli imáim vannak.
Reggel, amikor elindulok az ismeretlenbe, a felnőtt kalandba, azt kérem, ne feledkezzek el arról, hogy ne csak öleljek, gondoskodjak, törődjek. Ne csak felemeljem magamhoz, hanem képes legyek lehajolni is.
Hogy képes legyek az én hatalmasnak tűnő, távoli és túl komoly világomat elhagyni. Legyen hozzá erőm, maradjon bennem minden nap annyi derű, annyi öröm, annyi játékosság, hogy részt tudjak venni abban a másik, alig egy méter magas világban, ahol beszélnek az állatok, tudunk repülni és néha kék lepkék vagyunk. Maradjon bennem erre vágy és tehetség. Maradjon meg bennem a gyermek.
A többi az én dolgom.
