Arra riadtam, hogy letörök egy darabot egy császárzsemléből. A császárzsemle a bal kezemben volt, éreztem az ujjaim közt a zsemle sima felületének lágy domborulatát, pedig egy repülőn ültem Dubaj felé, és semmi sem volt a kezemben. Összedörzsöltem a mutatóujjamat a hüvelykujjammal, és a zsemledarab leesett a földre. Életemben először nem kellett arra gondolnom, hogy ne gondoljak arra, hogy lezuhanunk. Nem gondoltam semmire. Úgy ültem ott, mint egy vécén. Ki se néztem az ablakon. Más dolgom volt. A mellettem ülő fiú csirkét szeretett volna enni, de csak lazac jutott neki. Azt kérdezte, hogy szálkás-e a lazac. Szerettem volna azt felelni neki, hogy nem, de csak valami hörgés jött ki a torkomból. Én semicillint ebédeltem 600 mg ibuprophénnel, desszertnek pedig elszopogattam egy kis tantum verdét. A sálam végét az orromhoz szorítottam. Azt gondoltam, hogy így melegebb levegőt lélegzek majd be, és nem fázik meg a torkom. Azt is gondoltam, hogy egy szerencsétlen hipochondernek néznek, aki fél, hogy elkap valamit. Minden egyes lélegzetvétellel nagyobbra dagadt a mandulám. Ágynyugalomra lett volna szükségem, ahogy az orvos mondta, de ehelyett 970 km/h-s sebességgel repültem Szíria fölött. Ha kilőnének minket egy rakétával, legalább elmúlna az a kellemetlen, fájó, viszkető, égető érzés, ahogy a reklámokban mondják, gondoltam. Még Budapesten elhatároztam, hogy amennyiben valami oknál fogva nem száll fel a gép, én megindulok gyalog Dubaj felé, és megcsinálom a menekültválságot az ellenkező irányba, arrébb tolok-lökök minden terroristát, minden terhes anyát, és kirántom a görög partiőrök kezéből a gumicsónakot Leszbosznál, és evezek, ahogy csak bírok, hogy elérjem a járatomat, hogy elmeneküljek erről penészes kontinensről, de erre végül nem volt szükség. Kértem két pohár forró vizet a kamillateához, amit magammal hoztam. A lány szlovák volt, és Kamillának hívták. Mutattam neki a filtert, aztán meg a mellére mutattam, mert oda volt írva a neve. Furcsán nézett rám, én meg hörögtem valamit, de ezen a nyelven nem beszélt. Gondolom, hátul elmesélte Péternek, a légiutaskísérők vezetőjének, hogy az a barom ott a 24 B-n forró vizet iszik és a mellemet akarja. Hány ilyen faszt kell elviselnünk, felelte Péter, majd megdicsérte Kamilla cicijét. Miután megittam a két pohár kamillateát, fújtam négyet a pofámba a Bioparoxból. Mivel nem figyeltem arra, hogy csukva tartsam a számat, ment egy kis permet a 24 A lazacára is. Kamilla elvitte a poharakat, én pedig elindítottam a Mission Impossible legújabb részét. Tom Cruise valamivel jobb formában volt nálam, és ez kicsit bosszantott. Az jutott eszembe, hogy ezek a filmek éppen olyanok, mint a gyulladáscsökkentők. Átverik a szervezetet. Átverik a tudatot. Ha Pistike kijön egy ilyen filmről, pár órán keresztül a gyógyszer hatása alatt áll. Azt hiszi, ő is be tudná venni azt a kanyart a szerpentinen a speed motorral. Oxigénre vágytam. Igazi levegőre. Reménykedtem, hogy busszal visznek be minket a reptéren, és akkor legalább szagolhatok egy keveset az arab félsziget kerozinszagú levegőjéből, de nem így történt. Még tíz órán át dagadt a mandula. A dubaji reptéren már nem tudtam lenyelni a saját nyálamat sem. Egy étteremben a magyar-norvég meccset nézte pár vidám norvég nyugdíjas. Szívesen elbeszélgettem volna velük egy sör mellett, de sem beszélnem, sem söröznöm nem lehetett. Csendesen ültem a sarokban egy teával. Még örülni sem tudtam. A mandula mindent elvett tőlem. A bangkoki járaton egy Amy Winehouse-ról szóló dokumentumfilmet néztem. Ez kicsit megnyugtatott. Amy Winehouse még nálam is rosszabbul érezte magát. Tom Cruise-nál is nagyobb kanyarokat vett be, mire észrevette, hogy nem is tud motorozni. Három kisgyermekes család várakozott a gépre, egy mögöttem, egy előttem, egy mellettem ordított az úton. Azt gondoltam, ez csak valami összeesküvés lehet. A takarót a fejem köré csavartam, és felkészültem a halálra. A hajtóművek elhallgattak. A fülem bedugult. Csak a szívverésemet hallottam és a gyomrom korgását. Nem mertem bevenni a gyógyszereket, mert a mandula már elzárta a nyelőcsövemet, és úgy lifegett a torkomban, mint egy nyelv, egy szívbillentyű. A levegőre gondoltam, az oxigénre, mint egy gőzölgő díszebédre, hogy felmászom majd a hosszú asztalra, mint egy részeg vőfély a lagziban, és mindent felzabálok, az összes oxigént, mindent, ami oxigénből készül, oxigénlevest, oxigénpástétomot, oxigénsültet és oxigénpörköltet, és amikor kinyílt előttem a fotocellás ajtó a reptéren, és belélegeztem a forró levegőt, a szemem kinyílt, a tüdőm felforrósodott, egy pillanatra erős szorítást éreztem a bokámnál, és láttam a plafont és a szülészorvos szőrös csuklóját. Kiköptem a magzatvizet a betonra, és elindultam, hogy fogjak egy taxit.
