A szex nem csak a gyönyörű és egészséges emberek kiváltsága

A kisegér nőciről – akibe valamilyen csoda folytán beleszeret a rejtélyes és szupermacsó álompasi –  kiderül az első ágyjelenetnél, hogy a szürke ruci alatt egy bombázó teste figyel. A szemüveges gyógyegér, akibe az esze miatt belebolondul a magazinok címlapjáról tévedésből lesétáló istennő pedig szálkás izomzatú, fáradhatatlan lepedőakrobata. A reklámokban csak a szép testű, fiatal, feszes (mű) mellű hölgyeknek terem babér. És ezek a tökéletes példányok tökéletes szexet űznek, problémák nélkül, folyamatosan.

A valóság tudjuk jól, nem ilyen. Mint ahogy a hasonló okokból elburjánzó evés – és testképzavarok, úgy terjednek a hazug ideálok miatti szexuális zavarok is. Mintha már elfeledkeztünk volna arról, hogy a szex nem csupán esztétikus tornamozdulatok egymásutánja, mintha az intimitás, mint olyan nem is igen létezni. Legalábbis a nyilvánosságban.

Egy ilyen kultúrában természetesen ciki a zavarokról, a hibákról beszélni, nem is csoda, hogy egyre több tabu veszi körül a témát. Így hát valóban nem csoda, hogy a hírt, miszerint több nyugati ország után a csehek is alkalmaznak támogatott prostitúciót a testi fogyatékosok számára, ilyen kellemetlen felhangokkal, és ekkora hullámokat kiváltva tálalják a sajtóban. Ahogy az idős emberek szexuális élete sem téma, vagy ha igen, csak szigorúan sziruppal leöntve, vagy nevetség tárgyává téve, úgy a fogyatékkal élők nemi vágyai is furcsa fénytörésben jelennek meg. Ha megjelennek egyáltalán. Mert a többség szeret inkább aszexuális lényként gondolni rájuk. Hiszen semmilyen szépen és csillogóan tálalt kategóriába nem férnek bele. A nemi életüket minimum bizarrnak, abszurdnak, rejtegetnivalónak gondolják, ha egyáltalán feltételezik, hogy létezik ilyesmi. Holott bizonyított tény, hogy a vágyat sok esetben nemhogy csökkentené, hanem inkább növeli is a testi fogyatékosság.

Az idén júniusban elhunyt kiváló szexológus, Martin Cole Amerikában már a hetvenes évektől kezdve hangsúlyozza, milyen fontos téma a sérült emberek szexualitása, hogy ugyanannyira szerves része az életüknek, mint az egészségeseknek. (Csak megjegyzem, hogy az úgymond egészséges emberek közül is tízből egynek van valamilyen a nemi életét gátló vagy nehezítő pszichés és/vagy testi problémája! De ciki ezekről is beszélni.) Cole nem győzi hangsúlyozni, milyen fontos megtanulni, miképp lehet fogyatékkal is élve élvezni a testiséget. És arra is felhívja a figyelmet, hogy ugyanúgy taníthatóak az úgynevezett fogások, mint ahogy az is, hogyan lehet a mindennapi életben boldogulni például valamilyen végtag hiányában, vagy gerincsérültként. Ráadásul a szex javítja a beteg önképét, erősíti az immunrendszerét. Csak úgy, mint az egészségeseknél.

Fórumokat böngészve a témában azt tapasztalom, hogy nálunk nemigen törődnek rendszerszinten a problémával, volt, aki orvosként, ápolóként beírta, hogy ők bizony az egész képzés ideje alatt maximum pár percet érintették a témát. Azt pedig nehéz várni, hogy a beteg hozakodjon elő ilyesmivel… Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lenne tabusítás, ha egyszerűen csak előjönne ez a topik, mindenféle félrenézés, zavar nélkül.

Mert tegyük hozzá, nem olyan egyszerű a téma. Mint ahogy nem egyszerű úgy általában fogyatékkal élni. Ráadásul a sérültek szexuális funkciónak vizsgálata még gyerekcipőben jár. Melyik testrész hogyan érez mondjuk végtagvesztés esetén? Hogy működik a vese, a tüdő, mi terhelhető, mi nem? Az, hogy nincs magömlés bizonyos esetben, az azt is jelenti, hogy orgazmus sincsen?

A testi sérült emberek nemi életével, vágyaikkal, elképzeléseikkel, szexuális problémáikkal való tudományos igényű és gyakorlati szintű feldolgozás világszerte sokáig elhanyagolt terület volt a rehabilitációs folyamatban. Néhány kiváló orvos, pszichológus, szociális munkás szakember sokat tett e kérdéskör alapjainak tisztázásában, de több esetben az egészséges emberek normarendszerét, igényeit és képességeit alapul véve közeledtek a problémához. Pedig ahhoz, hogy a testi sérültek segítségére lehessünk, tudomásul kell venni, hogy más elvárások, viselkedés és magatartásformák jellemzik a végleges testi károsodottakat, mint az ép embereket. A felnőttes erotikus kapcsolatok igényének elfojtása, az ilyen jellegű élmények hosszantartó megtagadása pedig nemritkán a személyiség összerendezettségében okoz nehezen helyreállítható zavarokat.

– olvasható a bő tíz éve megjelent szakkönyvben, Dr. Fejes András munkájában, melynek címe A testi sérültek szexualitása. A szerző mozgássérült sportoló (1972-ben Heidelbergben paraolimpiát nyert) klinikai szakpszichológus és terapeuta, akinek 17 éves korában egy balesetben sérült meg a gerince. Könyve hiánypótló: mind a sérültek, mind az őket körülvevők találnak benne elméleti és gyakorlati útmutatást. Dr. Fejes szerint minden ember képes az örömérzetre, és mindenkinek alapvető igénye az intimitás. És mindez nem korlátozódhat pusztán a nemi szervek területére!

Épp ezért nem tartom teljes megoldásnak a prostituáltak igénybevételét. Persze átmenetileg, egyéb megoldás híján nagyon is üdvözlendő, hogy legalább ilyetén módon próbálnak segíteni, bár a szolgáltatás borsos ára kissé elvesz az örömömből, mert megint csak kiváltságosok „jutalma” lehet így az egész… És akinek volt pénze, eddig is megtalálta ezt a módot (gondoljunk csak az Életrevalók című remek film vonatkozó jelenetére). Sokkal nagyobb szükség lenne a szélesebb körű felvilágosításra, és nem csak a szakemberek körében. Biztos vagyok benne, hogy könnyebben találna párra (és nem csupán „könnyítő” aktusra) több sérült ember, ha kevesebb lenne a félelem és a tabu a témában!