Szép, kerek, zsíros feje volt, igazi túlérett cékla. Vörös. Az ajkára egy hosszú fekete szőrszál tapadt, az orrából tekergett elő, mint egy kígyó. Mamba. Azt mondta a barátjának, nézz oda, itt vannak, és megindult a lépcsőn. Nem ismertem meg azonnal, mert én is azokra figyeltem, a pályaudvar betonján a rendőrök gyűrűjében az interszitire várakozókat. Kócsag. Na ezt megnézem, mondta a céklavörös mamba, hej, az anyátok úristenit, na mi van, na most mi van, hörgött. Ekkor tűnt fel, hogy ismerem, de még nem szóltam neki. Vártam. Két asszony jött ki a kapun, a bőrüknek színe volt, a hajukon valami selyem, valami gyanús. Kendő. A mamba kezében zacskót szorított, ezüst színűt. Aldi. Mi van migránsok, ömlött a hang a torkán kifelé, mint csatornán a víz. Szennyvíz. Azok nem feleltek, mentek. Takarodjatok innen, kiáltotta bátran, és valami sörszagú, barnás-zöld nyákot lövellt ki az a lyuk a fején. A szája. Én ismerlek téged, baszod, mondtam, és hátba veregettem. Az álmaimból, onnan. Félelem. Tényleg, most már emlékszem, mondta, téged kísértelek éjszakánként. Igen, te vagy az a gusztustalan állat, mondtam, és elmeséltem neki, hogy a saját hányásába fog megfulladni. De nem hitte el.
