Ám azt sosem gondoltam volna, hogy idénre már addig fajul a helyzet, hogy az ihatót (értsd jól lehűtött, jeges italt) beszerezni is a jószerencse kérdése lesz. Emlékszünk még Kern András híres számára, a Pincér-rockra? Nos, a dal nem veszítette el aktualitását, bár mostanában nem akkora buli pincérnek lenni a Balcsin, jobbára nem is a szakképzett, dörzsölt munkaerő látja el feladatokat, akinek csupán az a célja, hogy minél jobban lehúzza a nyaralót, hanem aki itt maradt nyárra, aki leakasztható, aki hajlandó fillérekért robotolni a hőségben.
Ezt mutatja a tó egyik legtrendibb helyén megesett sztori is.
„Szigligeti strand, kánikulai hétvége. Ez mindig nagy kihívás, de a múlt vasárnapot aligha feledem” – meséli egyik kedves ismerősöm, Ági. Pedig minden meglenne a minőségi kiszolgáláshoz, hiszen tavaly óta frissült a dizájn, a régi önkiszolgáló sort felváltotta egy olasz pizzéria, a kocsmát egy trendi koktélbár, illetve egy bukolikusnak mondható grill- és fröccssziget. Áginak olyan tizenegy óra körül egy kávéra támad kedve. Nos, a fröccsszigeten rossz volt a gép, a koktélbár előtt tucatnyi ember állhatott. Közel egy óra után került sorra. A kiszolgáló részen hárman tettek-vettek, helyes fiatalok, leizzadva. Egyikük egy-egy csészével, pohárral bóklászva próbálta leszedni az asztalokat, de a pult mögötti két kislány sem volt fittebb, hosszú percekig méláztak a kávé látványán: legalább addig sem kellett kiszolgálni.
Fotó: MTI/H. Szabó Sándor
„Érdeklődésemre kiderült, hogy tegnap késő éjjelig dolgoztak, ma korán keltek, szóval negyven fokban már csak talpon maradni is komoly megpróbáltatás a számukra – mondja Ági – ezután megkérdeztem, mégis mennyiért csinálják ezt az egészet. Biztos, hogy tudni akarja?, kérdeztek vissza, mert nem szeretnének az 500 és 1000 forintos órabérükkel terhelni. A kávé amúgy egész ihatóra sikerült, ezen felbátorodva kértem mellé egy Radlert. Mutattam is, hogy azt a sört és azt a limonádét kellene összeönteni. Túl strapás, felelték, s addigra már voltunk annyira jóban, hogy rájuk hagyjam. Kértem helyette csak egy szimpla limonádét. Sajnos jég nem volt bele, állítólag az egész Balatonon hiánycikk. Közben eljött az ebéd ideje.
Engem a süllő vonzott, barátomat az olasz pizza, lányomat a lángos. Beálltunk hát a megfelelő sorokba, pizza, illetve süllő sorszámokért. A barátomat úgy egy óra után hajtották el azzal, hogy pizza nincs, elfogyott a liszt. Sebaj, én már sanszos voltam, hogy megkapom a süllő sorszámomat, gondoltam, majd kérek neki is.
Ebben a sorban komoly társadalmi élet zajlott, sorstársaim egymásra licitálva meséltek rémtörténeteket a Balaton működésképtelenségéről. Mert hiányzik a munkaerő. Az a néhány százezer ember, aki már mind Bécsben, Londonban, Berlinben robotol, de legalább nem éhbérért. Valaki bennfentesen a fülünkbe súgta, hogy Németországban már minden második vendégmunkás magyar. A további infókból kimaradtam, mert az itteni zombiszerűre amortizált fiatal munkaerőtől végre megkaptam a – legyünk igazságosak – nagyon is rendben lévő süllőmet.
Ekkorra már a lányom is befutott a maga sajtos-tejfeles lángosával. A strand másik oldalán lőtte, ahol állítólag tízszer ekkora sorok állnak, és ő látta, hogy a lángost négy nő süti, iszonyatos melegben és olajszagban, megállás nélkül. És ott a liszt sem fogyott el. Szóval, gond egy szál sem, a lángos, az még megy nekünk…”
Itt persze hozzátenném, hogy számomra legutóbb a lángos sem volt egy nagy élmény. Persze aki szereti a reggel óta nem cserélt olajban sütött valamit, az valóban megelégszik vele.
Munkáltatói oldalról sem egyszerű a helyzet. Egy vendéglátós ismerősöm is arra panaszkodott, hogy mindenki elment külföldre, hiszen itthon egyszerűen nem éri meg a munka. És szegény itt maradtak, nem győzik, hogy is győznék. Ő például azokra a napokra, amikor rossz az idő, nem tud fizetni, ilyenkor a dolgozó csak bekkel otthon, tehát kiszámíthatatlan, mennyit fog keresni végül. Ettől nyilván rossz a kedve, az ilyen kiszolgáló nem él-hal a munkájáért. (Ördögi kör ez, mert legutóbb én is meguntam az egészet, és inkább hűtőtáskában vittem szendvicset és salátát, az én idegeimet védve, az ő bevételüket csökkentve.)
Az árak meg szaladnak. Kicsit erősnek gondolom a nem óriási hekkemért kifizetett 2500-at például. Főképp, hogy a krumpli mellé olyan olajos volt, hogy képtelen voltam elfogyasztani. Egy ponton túl persze az éhség győz, megeszünk mindent. Azaz: velünk tényleg mindent meg lehet etetni… Sajnos a vége az lesz a dolognak, hogy a kedves nyaralók egy idő után el fogják kerülni a Balatont, élhetőbb nyaralóhelyeket keresve. És akkor hiába a sok pénz, amit a tó marketingjére költöttek, hiába a rengeteg program, a jókedvű propaganda, ami gyakorlatilag mindenhonnan dől.
A megoldást persze én sem tudom, a büfék nem jótékonysági intézmények, és valahogy profitot kell termelniük. Ha többet fizetnének az alkalmazottaknak, az elhozna még egy dráguláshullámot. A nyugati pénzekkel pedig se így, se úgy nem tudnak versenyezni…
