Ha viccre vesszük, akkor továbbfűzhetjük a gondolatot valahogy úgy, hogy a sör nem magyar, a medve nem ember, a nő nem ital, a baloldal nem játék, és máris sokkal értelmesebb eredményhez jutunk. Ennél kevésbé humoros megfontolások alapján annyiban maradhatunk, hogy amiről Orbán beszél, az azért nem játék, mert velünk történik.
Az, hogy a baloldal nem szereti a magyarokat, ugyan kinek lehet újdonság? Orbán ugyanezen a helyszínen közölte éppen tíz évvel ezelőtt, hogy “a baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére”. Most is felhozta, hogy “a baloldal” milyen nemzeti tragédiát okozott 2004 decemberében. Sem azt nem tette hozzá, hogy ő maga milyen politikai számításból ment bele az akkori népszavazási kampányba, sem pedig azt, hogy 2001-ben a státustörvényt, majd 2010-ben a kettős állampolgárságot is megszavazta a (régi és új) baloldal a parlamentben. Messzire vezetne annak elemzése, hogy jól volt ez így vagy sem, mennyi volt az egyes döntésekben az elvi megfontolás, a taktikai húzás, és az orbáni politika nyomásának való kétségbeesett megfelelés szándéka, de ami történt, az így történt.
Ostobaság lenne tagadni, hogy a tömeges bevándorlás legújabb hulláma, amire Orbán most elsősorban fókuszált a beszédében, rendkívüli problémákat okoz Európában. Azt már lehet vitatni, hogy Orbán következetesen “népvándorlásról” beszél, mintha komplett népcsoportok indultak volna délről északra és keletről nyugatra, nem pedig a háború és a nyomor elől menekülnének egyes népek egyes tagjai, kétségtelenül hatalmas számban. A különbség azért lényeges, mert immár ott tartunk, hogy a kormányfő maga ad teret azoknak az összeesküvés-elméleteknek, amelyek kívülről irányított Európa-ellenes hadjáratot, lappangó háborút feltételeznek, s arra jutnak, hogy a szegedi vagy a budapesti pályaudvarokon sokszor felsebzett lábbal, éhesen, szomjasan veszteglő nők és férfiak, idősek, gyerekek és felnőttek afféle álcázott hadosztályok tagjai lennének. A “keresztény” magyar kormány tudatosan mossa össze a humanitárius katasztrófát a terrorveszéllyel, az embercsempészetet a meneküléssel. Orbán riasztó statisztikákat közölt a beszédben a bevándorlók bűnözéséről (lám, itt van a nyakunkon a “bevándorlóbűnözés”…). Egyebek mellett Svédország fejére olvasta, hogy ott kiugróan magas a nők ellen elkövetett nemi erőszakok száma, aminek nem is lehet más az oka, csak a magas bevándorlás. Szót sem ejtett arról, hogy éppen az általa a vádlottak padjára ültetett politikai korrektség teszi lehetővé, hogy a svéd törvények szélesre tárják a nemi erőszak fogalmát, és a hatóságok ténylegesen fel is lépjenek az ilyen esetekkel szemben. Ettől vagy ettől is magas az esetszám. És ez csak egyetlen példa a ténynek maszkírozott orbáni csúsztatásokra.
Európában jó ideje hatalmas politikai harc dúl a bevándorlással kapcsolatban. Ma már az európai baloldalon is többen szigorítást szorgalmaznak – aminek következtében aztán a baloldalon belül alakult ki nagy erejű elvi, lelkiismereti, önmeghatározási vita. Mások nyíltan a kontinens bezárkózását szorgalmazzák, kerítést, falat, szigorú szabályokat követelnek. Orbán ennek az utóbbi tábornak az élére állna, Európa-erődöt, Magyarország-végvárat akar. Politikus, az a dolga, hogy állást foglaljon és cselekedjen. Az ő álláspontjának része, hogy a problémákat helyben kell megoldani, ami nyilván igaz: a legjobb az volna, ha a bolygó valamennyi pontja élhető maradhatna vagy azzá válhatna. Az viszont igencsak messzire vezető kérdés, hogy maga a bezárkózni készülő fejlett világ mennyiben járul hozzá a világ többi részének élhetetlenségéhez. S ha ez nem is érdekli a magyar választópolgárt, azzal előbb-utóbb jó lesz majd szembenézni, hogy ha a baj másutt olyan mértékű, hogy százmilliók veszik a sátorfájukat, vagy ami a sátorfából megmaradt, akkor az itthoni bezárkózás sem fogja megszüntetni a baj ottani okát és nem mentesít majd annak messzire ható következményei alól. Mindez azért lényeges, mert Orbán a nemzetietlen baloldal mellett a rövidlátó Brüsszelt vádolja azzal, hogy nem tanult a történelemből, s az Európai Unió ezért nem érti a jövőt. Ám végső soron az sem megoldás, amit Orbán kínál, csak éppen a megőrzendő európai értékek közül kimetszi a humanizmust.
A magyarországi menekültügyi helyzetet a kormány tevőlegesen súlyosbítja. Tudatosan elhanyagolja az állami kötelezettségeket: a menekülttáborok férőhelyeinek bővítését, nívójuk elviselhetővé tételét, a menekültügyi hatóságok megerősítését, a segítő és információs szolgáltatások javítását, a társhatóságok és közszolgáltatások (közlekedés, egészségügy) tevékenységének összehangolását, a fogadó települések lakosságának felkészítését, holott minderre az ország kap uniós forrásokat. Úgy tűnik, hogy a legnagyobb karitatív szervezetek visszaparancsolása is megtörtént. A baj ezáltal látványossá, médiaképessé vált, hiszen valóban sok száz tanácstalan ember jön-megy, ül, fekszik csoportosan falvakban, városokban, erdőn-mezőn. E tragikus történések ezrek segítő cselekedeteit váltották ki, még akkor is, ha a “keresztény” kormánypárt cinikus, gúnyos és vádaskodó közleményekben minősítgeti az önfeláldozó önkéntesek munkáját. Másfelől viszont százezrek, milliók félelmét táplálja, és nem egy esetben a szélsőségesek alantas gondolkodására és tetteire is igazolást ad a menekültek jelenlétével kapcsolatos kormányzati félelemkampány.
Indulatátvitel történik: szabad prédák, gyűlölhető csoportok jelentek meg a színen, akikkel szemben kiélhető a vélt fölényérzet. És, persze, amíg az emberek az idegeneket utálják, addig nem a maguk bajával vannak elfoglalva. Merthogy a politikai hadjárat része az is, hogy a szociális rendszert és a munkahelyeket félteni kell a zömmel minél előbb továbbutazni akaró emberektől egy olyan országban, ahol az egészségügy, az oktatás és a szociális szolgáltatások évek óta nem külső okokból esnek szét, s ahol százezrek számára a munkapiaci karrier csúcsa csakis a szigorúan ellenőrzött közmunka lehet. Ugyanilyen képmutatás arra hivatkozni, hogy “a magyarok” inkább a magyar családokat és a megszületendő gyerekeket támogatják a bevándorlókkal szemben. Éppen az Orbán-rendszer által évek óta folytatott szociálpolitika szelektál a gyerekek és a családok között jövedelmi, vagyoni és igen, etnikai hovatartozásuk szerint is, ha az iskolai szegregációra gondolunk.
Mindez Orbán víziója szempontjából is fontos. Számos korábbi Európa-ügyi fejtegetése során elmondta, hogy demográfiai értelemben megújuló, gazdaságilag innovatív, a világ más nagy térségeivel egységeivel kooperáló Európára van szükség. Ehhez képest Orbán országában a tervek szerint majd az olimpia bevételéből javulhat az egészségügy, az oktatási rendszer átalakítása állandó és az eredmény egyre rosszabb, a keleti, meg a déli nyitás pedig nem hozott kézzelfogható eredményt a gazdaságnak. Igaz, sikerült néhány jó üzletet kötnie a miniszterelnök környezetébe tartozó üzleti csoportoknak, nem is szólva az Eritreának eladott naposcsibék optimizmust sugárzó szimbolikájáról. Hiába növekszik végre a gazdaság, hiába van rendben a költségvetés, ha közben szisztematikusan felszámolják azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé tennék, hogy minél többen részeseivé válhassanak a fejlődésnek. Orbán az, aki nem képes megfelelni a saját Európa-víziójának. Azért, mert politikája egy szűk oligarchikus elitcsoport és egy – meglehet nagy pontossággal kiválasztott – szavazótábor gazdasági és szellemi igényeit szolgálja csupán.
A miniszterelnök 2015 első felében megint kimászott egy gödörből. Nem alábecsülhető politikai teljesítmény, de ennek az indulatok elszabadítása volt az ára. Ha, mint állítja, annak alapján kell a jövőről vélekednünk, amit a múltról megtanultunk, akkor nem sok jóra számíthatunk. A gyűlölet nem játék. Orbán pontosan Magyarország politikai, szellemi és szociális több részre szakításában játszott szerepe miatt nem lesz az a személyiség a magyar történelemben, aki lenni szeretne.
