Nyilván azt, hogy de azzá válik, amikor engedély nélkül átlépi a határt. És máris megkezdődik a süketek párbeszéde. Szeretnék a mélyére ásni e két oldal gondolkodásának, egészen le az értékekig.
Szociológusként azt tanultam, hogy az ilyen demonstrációknál mindig figyeljem meg a tömeg összetételét. Sokat elárul a jól öltözöttség, a nyelvtudás, a látványos piercingek és tetoválások hiánya, amitől decens középosztályivá és nem szubkulturává válik egy tömeg, miközben mégiscsak ott az alternativitás és a játékos posztmodernség. De itt ezeken kívül még egyéb érdekességek is tapasztalhatók voltak. A felszólalók közt jól eltalálták a hitelességet, például az a magyarul is tökéletesen beszélő bevándorló férfit, aki a szerelme visszahozott Magyarországra hiteles volt, nem különben a határainkon kívüli magyar szervezet női képviselője, aki maga is tudja, mi az, idegennek lenni.
Kinézetük alapján az embernek tényleg nem volt az az érzése, hogy ez a pár száz fős tömeg fogja szétverni a Kossuth teret. Az érveik is, melyeket hangoztattak meggondolásra érdemesek, hiszen a sok kerítésre fordított pénz mehetne fogadóhelyekre (tényleg, miért is ne?), a menekültek gyerekeinek iskoláztatására is lehetnek többet költeni (tényleg!).
Fotók: Neményi Márton
S mikor már úgy érzi az ember, hogy kormány és civil részről már minden érvet hallott, akkor csap be a villám, egy másik online csatorna jóvoltából (Ld. itt), ahol egész véletlen azt olvasom, hogy Pintér Sándor közmunkára fogná a migránsokat, ami állítólag azért volna mindenkinek remek, mert a migránsok megbecsültséget szereznének, a többségi társadalom pedig örülhetne, mert így az idegenek ledolgoznák a költségeiket.
Lehet, hogy a civilek kommunikációjában is található ellentmondás, de az mégse volna meglepő, hiszen mégiscsak egy központi irányítás nélküli szedett-vedett társaság, ellenben a kormányzatnál elvileg logikusan épülnek egymásra a dolgok. Megengedem a civileknél gyakran túl jóhiszeműek, sőt naivak az elképzelések, ezzel együtt a koherenciát az adja, hogy a humanizmus szólal meg. Azt próbálják elfogadtatni, hogy a menekültek is emberek, és hogy nem problémák, hanem lehetőségek. (Népességfogyás ellen, nyugdíjrendszer összeomlása ellen, gazdasági föllendülésért, sokszínűségért stb.)
Ezzel szemben a sok pénzért kirakott plakátok azt hirdetik, hogy nem szabad elvenni a magyarok munkáját, Pintér pedig ezzel szemben azt mondja, legyenek közmunkások? Baj van a központi üzenettel, miközben ezek gyökere is közös, ilyenformán akkor is működik, ha kommunikációs szempontból hibás.
Aki szorong, és ellenségnek tekinti a be- és átvándorlókat, annak számára megnyugtató a kerítés is, meg az is, ha megdolgoztatják őket és nem hagyják csatangolni őket, szóval végül is tök mindegy mi történik velük, csak valaki figyeljen oda rájuk, és mondja meg nekünk hogy gondolkodjunk róluk.
De van itt a félelemből és ellenségképből fakadó bevándorló-ellenességnek még egy Pintér Sándor által megjelenő momentuma, ami mellett nem mehetünk csak úgy el, ez pedig a „ledolgozhatják a menekültségük költségeit” racionális gondolata. Eltekintve attól, hogy ez most épp nem hangzik jól a „ne vegyék el a magyarok munkáját” kampányban, szintén a populizmusnak egy gyöngyszeme. Mint minden populizmusnak, ennek is van igazságtartama, s mint minden populizmus, ez is leegyszerűsít, nem hajlandó a különbségekre koncentrálni, és csak távolról tetszetős. Az egyénekkel szemben lehet kegyetlen – pl. egy elcsigázott alig élő pszichésen és fizikailag meggyötört menekültet mennyire emberséges közmunkára kényszeríteni?
Eszünkbe juthat Terry Gilliam nagyszerű filmjének, a Brazilnak a felvezetése is. Ebben egy populista politikus uszít a tévében, és azt fejtegeti, hogy a börtönbe került bűnözők családjától le kell vonni a börtönköltségeket, mert nem járja, hogy őket ingyen etessük. Így az igazságos, mondja. Ez kicsit nekem hasonlít arra, hogy a menekültet meg kell dolgoztatni, mert nem járja, hogy csak úgy legyenek.
Pedig bármily hihetetlen, a családtagok, például a gyerekek, épp úgy nem tehetnek a börtönbe került szülők bűnéről, ahogy a menekültek közül is sokan nem tehetnek arról, hogy segítségre szorulnak, ezért erkölcstelen rájuk vonatkoztatni az „aki nem dolgozik ne is egyék” szabályt.. (Voltaképp a börtönviselt családtagjai is segítségre szorulnak, és ez is a civileknek jutott eszébe, és nem az államnak, de ezt most hagyjuk…)
A film úgy folytatódik, hogy a kirakatban lévő televíziós készülék – melyen az előbb még a populista politikus szónokolt – terrorista támadás miatt felrobban. A bürokrácia tévedésből tartóztat le embereket, nem képes kezelni már a saját hibáit stb. Vagyis ahogy a film abszurdba fordul, úgy egy látszólag nagyon logikus kormányzati intézkedés, mely kényszermunkára küldi a menekülteket, gazdaságilag nálunk is veszteségessé válhatna, s ami nagyobb baj, hogy agressziót szülhetne azok részéről, akik ezt már „koncentrációs” táborként élnék meg, és mondjuk látnák társaik elpusztulását, ha ne adj’ isten eddig durvulna a helyzet.
Szóval a “vigyük közmunkára a menekülteket is” projekt rossz kezekben nem csak az egyénekkel szemben lehet igazságtalan, de társadalmi öngóllá is válhat.
Visszaérve a tüntetésre, bármilyen középosztálybelieknek is tűntek a részt vevők, bizonyára van aki számára azért váltak gyanússá, mert a felvonulók közt ott voltak a kapitalizmus ellenesektől kezdve a leszbikusokig, noha adekvát mégis csak azon tábla alatt vonuló néhány hölgy volt, aki azt hirdette, hogy az ő barátjuk is bevándorló. És most érkeztünk el a legérdekesebb sajátossághoz. Valamiképp női túlsúlyt lehetett érezni, a fiatal nők számbeli és érzelmi fölényét, még akkor is, ha harcos amazonként doboltak és azt kiáltották, hogy “nem kérünk a falból!”.. Különösen a színpadon beszélőknél jelent meg a nőies értékrend.
A közeg végül is szociológiailag, jellemzőit kihangsúlyozva így írható le: fiatal, kozmopolita nők, akik nemzetközi és hazai civil szervezetekbe tömörülnek, ezen túlmenően nem csak politizálnak, hanem segítségnyújtásban is aktivistaként részt vesznek. (Ha megnézzük a tüntetést készítő szervezetek honlapjait, konkrétan ki is derül, melyik mit tesz a menekültek megsegítésében.) Ami elmondottaikból értékként kihámozható, azok pedig a következő nőies értékrendek: a befogadás, a szerelem (még ha ezt egy férfi is fogalmazta meg), a segítőkészség és gondoskodás, a humanizmus. Voltaképp nyugodtan itt lehetett volna Lévai Anikó is, aki meglátogatott már menekülttábort, és itt sem mondott volna mást, mint amit ez a tömeg hallani akart.
A pár nappal korábban a Keleti pályaudvarnál tartott bevándorlást hathatós eszközökkel korlátozni akaró tüntetés viszont a fiatal férfiak gyülekezőhelye volt. Itt meg akár Orbán Viktor is beszélhetett volna, már ha hajlamos lenne a Hatvannégy Vármegye szélsőjobbos csoport szervezte tüntetésen szerepelni. (Persze Lévai Anikó se vegyülne a „külföldről pénzelt” transparencysek közé, ám épp arra szeretnénk utalni, hogyha pusztán a gondolatokat nézzük, akkor mintha a férfiassághoz és a nőiességhez tapadnának a két különböző tüntetésen elhangzottak.) A bevándorlásellenesek értékei: az előrelátás, a saját közösség védelme, az óvatosság, az erő alkalmazása. Itt az aktivitás militáns jelleget ölt, hiszen egész biztos ezek a fiatal férfiak szívesen parancsolnának a menekülteknek, de liberális lányainkat se kell félteni, akik a menet elején dobolnak, és próbálnak fenyegetőeknek és elszántaknak látszani, ahogy az egy tüntetéstől elvárható. (Még jelképes kerítésdöntés is volt.)
A hazai értékvizsgálatok a nyugatiakkal összehasonlítva már a 80-as évek végén kimutatták, hogy a magyar társadalom értékrendszere mennyire kettős a férfiak és a nők körében. A nyugati, posztmodernebb társadalmakban nincs ez a kettészakadás, a demokratikus megoldások a nőiesebb irányba mozdítják el a férfiakat is, a férfiak sokkal nőiesebbek, de a nők is férfiasabbak.
Nálunk a férfiak úgy vélik egyedül kell megmutatniuk, erősnek kell lenniük, erőszakkal kell megvédeni a nőt, a családot, a hazát. (A 80-as évekhez képest ez mára csak annyiban módosult, hogy a férfiak felfedezték a csapat erejét.) És ezekért a macsós értékekért magyar nők valahol hálásak is, noha ők azok, akik kiszaladnak a fal túloldalára, hogy bekötözzék a kirekesztett sebesülteket. Ők az empatikusabbak, amiért meg mi férfiak vagyunk hálásak, mert ha mi sérülünk meg, minket is van, aki ápol.
A befogadó és védelmező tüntetők angyali vonásokat birtokolnak, a sok félelmet és negatív üzenetet közlők (nem veheted el a munkát, vagy épp dolgozzál meg az eltartásodért) együttérzés nélküli, ördögi. A magyar kormány is a férfias értékrendet követi, véd, vigyázni akar, előre kíván gondolkodni, racionális akar lenni és nem érzelmek által meghatározott, sőt előrébb kíván látni, és utat akar mutatni még a többi nyugat-európai országnak is.
Meglátjuk mit hoznak össze ebből az egészből nők és férfiak, angyalok és ördögök. A tapasztalatom az, hogy nők és férfiak többnyire jobbá teszik egymást, ha összefognak.
Zsolt Péter a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója
