A kelenföldi templom irányából baktattam hazafelé a párommal. Én munkából jöttem, ő viszont még nem talált állást, manapság már hogy is tudna, elveszik az orra elől az összeset. Nyilvánvaló, hogy kik, de az én értékrendembe nem fér bele, hogy megnevezzem őket. Jöttünk haza szóval, és akkor megláttam őket.
Hárman álltak a nemrég magyar munkások izzadtságával gyönyörűen letérkövezett járdán, az árnyékban. Valami megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajtam. A kedvesemre tekintettem, aki halkan, annyira halkan, hogy még a szél suhogása is túlüvöltötte, azt motyogta: “menekült”.
Elsápadtam, és egyből a kiutat kerestem a tekintetemmel. Amikor Budapest veszélyes részein járok, rendre a fejemben van, mit tegyek, ha megtámadnak, merre fordítsam a tekintetemet, hogyan védekezzek, merre meneküljek. És most már itt is. Nem elég nekik Szeged, Ásotthalom és Röszke, nem elég a Keleti és a RailJet, itt vannak az én hazámban, hogy elvegyenek mindent.
A keresztény Európa sokat tett mindig a népeiért, de ezt nem képes elfogadni. Veszélyben az életünk, az egészségünk, az állásunk. Szerelmemmel közelebb húzódtunk egymáshoz, hűvös őszies szél fújta a port az úton, éreztük, hogy ez szokatlan, ez szaharai homok. Persze, a ruhájukból hullott ki. Az egyikük ráadásul dohányzott, szerintem kevesebb, mint öt méterre a megállótól, már nyúltam a telefonomért, hogy feljelentsem, de a kedvesem gyorsabb volt.
Rácsapott a kezemre, és ismét csak az ajkáról tudtam leolvasni az elsuttogott szavakat: “ellopják”. Reszketve csúsztattam vissza a zsebembe az okostelefonomat. Közben lassan melléjük értünk, éreztem rajtuk a ragadozók elszántságát, ahogy a munkámra lesnek, és látszott a szemükön, hogy a páromat egy tenyészkancának látják, akit meg kéne erőszakolni.
A földre sütötték a szemüket, mint akik ártatlanok, pedig mi, magyarok, tudjuk, mi jár a fejükben. Egy kiadós öngyilkos merénylet a Bosnyák téren, egy robbantás a Várkert Bazárban, vagy egy géppuskasorozat eleresztése nemzetünk főterén. Ezt nem hagyhatjuk annyiban, már majdnem rájuk rivalltam, amikor barátnőm megállított. A szájáról most azt olvastam le: “járvány”.
Igazad van, ezért szeretlek, az eszedért – gondoltam magamban. Még elkapok valamit tőlük, a Napi Gazdaság is megírta, hozzák be az ebolát a szutik és a mutuk, ez már biológiai fegyver. Közben elhaladtunk mellettük, lassult a pulzusunk, haza is értünk biztonságban, de aznap éjjelre duplán reteszeltük be az ajtót, és nem szellőztettünk. Ma a reggeli hírügyeletem után a főszerkesztőm közölte, ki vagyok rúgva. A kollégák mondták meg, hogy felvettek a helyemre egy magyarul nem is beszélő eritreai kamaszt.
