Pár napja még az járt a fejemben, hogy talán nekem is sok egy kicsit a rengeteg mém, a politikai vicc, az, hogy az üzenőfalamat gyakorlatilag ellepik az aktuális napi politikára reagáló karikatúrák. Aztán elkezdtem tanulmányozni a dolog természetét. Mivel igen sokrétű az ismeretségi köröm, egy dolog azonnal szemet szúrt.
Azok, akik úgymond a hatalom hatósugarában léteznek, nem tesznek ki vicceket, még a legnyilvánvalóbban durva visszásságon sem nevetnek, sőt.
Persze néha nekem is sok, ami az ellenzéki oldalon folyik, és meggyőződésem, hogy a gúnyolódás, a tréfagyártás olykor kontraproduktív, és emiatt gyakran úgy tűnik, nem vehető komolyan az ellenoldal. Gyakran volt olyan érzésem tüntetéseknél, akcióknál, hogy sokan csak egyfajta jó buliként tekintenek az egészre, és nem lenne komolyabb tétje a dolgoknak. Ellep mindent a gát nélkül áradó humor – és ez sem jó. A szatíra is akkor működik, ha van mögötte komolyabb cél és gondolat, az irónia is csak akkor hat, ha alkalmazója az öniróniát is ismeri. A nagyravágyás, a gőg szerintem igenis nevetséges. Elvtelen hatalmi harcok, karikírozható helyzetek, mutyizás is. Bár tény, hogy én is egyre kevésbé tudok nevetni rajta. Hiszen ott tartunk, hogy az ostor egyre inkább rajtunk csattan, nem azokon, akiket körbe kellene röhögni. De jaj nekünk, ha mi is elveszítjük a humorunkat. Inkább azt kellene megtanulnunk, hogy bánjunk vele – mielőtt minden ellenzéki megnyilvánulás egyszerű bohóckodássá fajulna! De nyilván azt is értem, hogy a humor sokszor fegyver, az utolsó, kétségbeesett fegyver, ami még talán képes arra, hogy sokakat kimozdítson a holtpontról. A hatalmon lévőknek ugyanis szent meggyőződése van, az utóbbi években nálunk ez már-már a vallásra hasonlít. A szentek sem röhögnek csak úgy, nem igaz? (Ellenben a kezük maguk felé hajlik.) A cél pedig a vakhit belénk táplálása.
És hogy szórakozik a hatalom, ami mifelénk sosem él a humorral, maximum cinikus, és azt gondolja, bármit megengedhet magának? Hát úgy, hogy, hogy bármit meg is enged. Aztán röhög a markában.
Gondoljunk csak arra, mi történt legutóbb a POSZT-on is. (Modellezve, ugyanaz, ami a legutóbbi választásokon.) Alaposan a saját ízlésükre formálták a zsűrit, majd lám, lám, ők nyertek: Vidnyánszky és csapata besöpörte a díjesőt. Tapsoljunk, örüljünk, micsoda véletlen! Vagy az is irtó érdekes, hogy a legújabb színházi pályázaton az NKA-s keretből minden kategóriában – még a legelképesztőbb formákban is – milliók jutottak a kuratórium elnökének a színházába. Zalán János (már az egy kabaré alapja lehetne, hogyan kapta meg a Magyar Színházat) futása igazi szenzáció! Így mulat a magyar! (Legalábbis aki hivatalos magyar. A többiek maximum sírva vigadnak.) Ott tartunk, hogy minden napra jut valami, amin kínunkban már csak röhögni tudunk. És hozzáteszem, mi még röhögünk is. És ez a fajta nevetés nagyon irritálja ám a magas létrán állókat. Az igen nagy humorfaktorral operáló plakátháborúra is csak előállításokkal és hazug nyilatkozatokkal tudnak reagálni – ennyire telik.
Fotó: Kummer János
De csodálkozunk? Nemigen. Mert azt a humort végképp lerázza magáról a hivatalos rezsim, mint kutya a vizet, ami éppen az „uralkodók” dölyfösségét, korlátolt, egysíkú gondolkodását, a hatalom megtartására tett görcsös igyekezetét figurázná ki. A tekintély nem tűri, hogy kikiabálják: A király meztelen. A tanácsadók (nálunk ez is megér egy külön misét), valamint az egész hierarchikus tákolmány alsóbb szintjein állók egzisztenciális félelmükben csak azt tudják mondani, amit mondaniuk kell, dőlnek a hazug dicséretek, ellenvélemények nélkül. Ahol pedig a király csak egészen kicsi királyocska, aki állandóan attól retteg, hogy jaj, meginog a széke, ott még inkább szükség van azokra, akik szorosan a széklábakra simulnak, és tartják őt, szinte már a hátukon. Ha bárki akár csak hirtelen elnevetné magát, felborulhatna ez az ingatag székecske.
És innen már látszik, a humor valóban komoly fegyver lehet a másképp gondolkodók kezében.
Minél többeket be tudnak vonni a bűvkörükbe, annál kevesebben maradnak a saját komoly hatalmukba kapaszkodók. És egyre nevetségesebbé válnak. A nevetséges uralkodót pedig senki nem veheti komolyan, ugye? Hát ezért kapaszkodnak oly kétségbeesetten önnön komolyságukba. A kérdés meg úgyis az: ki nevet a végén…
