Egy izraeli, már odakint született, de magyar felmenőkkel rendelkező férfi hálával mesélte egy televíziós interjúban miért szereti Magyarországot. A férfi, ha jól emlékszem elmesélte, hogy teniszversenyző volt odahaza, aztán itt lement a pályára játszani, később befogadták őt, mint edző, s azóta már vállalkozóként szervezi e tevékenységet. Hobbijából munka lett. Azért is szereti Magyarországot, mondta, mert itt semmiféle antiszemitizmust nem tapasztal, úgy érzi, végre otthonra lelt.
Az egyik érve, melyben Magyarországot élhetőbbnek tartja, mint Izraelt, épp a katonai állandó behívhatóságtól való megszabadulás, illetve a közbiztonság. S nem arra szeretnék kilyukadni, hogy nyissunk vitát arról, ő most valódi menekült – mert nem akarja odahaza az életét kockáztatni –, gazdasági bevándorló, vagy épp az, aki elveszi a magyarok elől a munkát, sőt, hogy egyáltalán magyar-e – noha jól beszélt magyarul –, vagy épp idegen, akit meg kell figyelni titkosszolgálati eszközökkel.
Épp ellenkezőleg, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az ilyen irányba eltolódó diskurzusoknak milyen következményei lehetnek.
Végsősoron egyébként olyan, hogy az illető jobban jár, ha visszatér Izraelbe. Sokakat hidegen hagyhat, hogy konkrétan neki, vagy esetleg a már itt létrejött családjával mi lesz a sorsa, saját sorsunkért viszont mindannyian aggódunk, és ha hiányzik is belőlünk az empátia, magunk azért nem szeretnénk polgárháborús helyzettől sújtott országban élni, márpedig a mi eszkalálódó vitáinknak ez lehet majd a vége.
Fotók: Hír24/Berecz Valter
Nálunk a konfliktus nem a különböző etnikumok, népek, fajták, bevándorlók és nem bevándorlók közt élesedik ki. A roma-magyar ellentéteket most megelőzik az értékválasztások körüli nézeteltérések magyarok és magyarok közt. Azok közt, akik szerint bevándorlókról, népekről, emberfajtákról és etnikumokról így vagy pedig úgy kell gondolkodni, akik szerint a magyar oligarchát kell helyzetbe hozni vagy épp semmilyen oligarchát nem kell közel engedni a politikához. Az ország egyik fele vérlázítónak tartja a trafikmutyit, a másik, ha nem is szeretne még több ilyet, de azt mondja, ha ez az ára az új rendszer kialakulásának, ennyit érdemes nyelni. Az egyik halálbüntetés-párti, a másik valamilyen erkölcsre hivatkozva ezt elutasítja. Az egyik örül, hogy legalább a stadionjaink megújultak, a másik az egészségügy rendbetételéért tüntet, az egyik befogadó nemzetnek tartja a magyart és visszatetsző számára az idegenekkel szembeni uszítás, a másik bölcs dolognak látja, ha nem sodródunk abba a multikulturális társadalomba, melyben már a Nyugat vergődik.
Minél mélyebbre ásunk a fenti problémákban, annál inkább találunk olyanokat, melyek kevésbé ítélhetők meg fekete-fehérként, noha a politika ezeket mind attól függően, hogy kormánypárti vagy ellenzéki, igyekszik leegyszerűsíteni. A törésvonalak immár nem is pusztán pártszimpátiák alapján jönnek létre, és nem is tudjuk pontosan egy-egy párton belül mik az arányok, de nem is ez a lényege ezeknek a vitáknak. Miközben zajlanak, nekem úgy tűnik, egyre inkább veszélybe kerül Magyarország, mint a biztonság szigete.
Még néhány nemzeti konzultáció, és sikerül az országot háborús övezetté tenni.
Nem pusztán légből kapott figyelmeztetés, hogy vigyázzunk, az utcai radikalizálódás létező alternatíva. 2006 előtt még nem láttunk ilyet, és el se tudtuk volna képzelni, de mostanra nem kell a képzelőerőnket nagyon megerőltetni. Kiválthatja ezt ma egy éhséglázadás, vagy valamelyik korporáció radikális fellépése. Miközben lebontja a kormány a szakszervezeteket, a végén nem tud kivel tárgyalni, és új csoportok szerveződhetnek a szakmák élén, kiknek már nincs vesztenivalójuk.
Lassan érdemes elgondolkodni legalább egy kutatói, értelmiségi, szociológiai szinten, hogy melyek azok az elemek egy ország esetében, melyek a végén polgárháborúhoz vezetnek. Egy ilyet fogunk kihangsúlyozni, az államhoz való viszonyt. A polgárháború a legmélyebb pont, mely egy társadalom integráltságának, kohéziójának hiányát mutatják. Nem szükséges ezt a mélypontot elérni, e nélkül is láthatjuk, mi az, ami egy nemzetet felszabdal és radikalizál, és persze a polgárháború sem a világvége. Láthatunk külföldi példákat, melyekből azt tanulhatjuk, hogy nem volnának ma fejlett demokráciák, ha nem tapasztalták volna meg a maguk polgárháborúját.
Hogy milyen gyorsan csúszunk most lefelé a lejtőn, nos ez a kérdés már mindenkit érdekel, mert tudvalevő, hogy az összes értékkutatásban a magyarok a legtöbbre a békét és a biztonságot értékelik. Egy sereg más fontos értéket megelőz ez, például a szabadságot is. Ám amikor azt látjuk, hogy a nemzeti konzultáció eredményeként készült plakátokat mások – nem külföldiek, mert azok nem is értik – lefestik, leszaggatják, akkor vajon nem a béke kezd meginogni? Amikor a trafikokat egyre több támadás érte, sokan úgy vélték, ez pusztán az elsötétítésből származó lehetőség, de egy társadalomkutató fejében az is megfordul, hogy e mögött a trafikok társadalomból való kirekesztettsége is ott volt. Ha ugyanis az emberek úgy érzik, mások jogtalan előnyökhöz jutottak, nem állnak melléjük, és a bűnözők azonnal megérzik ezt is.
Nem elegendő egy államot központosítani, arra is szükség van, hogy ezt az államot az emberek a magukénak érezzék, másként nem akarják majd megvédeni, ha egy érdekcsoport – és itt már nem csak bűnözői csoportokra kell gondolnunk – „megtámadja”. Nagyon fontos például az igazságszolgáltatásba vetett hit. Ha elterjed, hogy az ügyészség nem indítja el az eljárásokat, vagy megrendelt eljárásokat indít, ez a gyakorlat egy idő után szétterjed, és a legkisebb helyeken is érzékelhetővé válik. Ahogy az 56 előtti állapotok mutatják, ilyenkor hajlamos egy egész társadalom fellázadni. (A kommunista ideológiát még sokan védelmükbe vették volna, de egy igazságtalan államot csak néhány zsoldos hajlamos védelmezni.)
Ha az emberek azt látják, hogy oligarchák épp az állam támogatásával korrupt módon érvényesülnek, akkor már nemcsak egyik érdekcsoport csaphat össze a másikkal, hanem egy egész társadalom lázadhat fel az állammal szemben. Az igazságtalan érvényesülések és meggazdagodások egy idő után lehetetlenné teszik a békés konfliktuskezelést, mert a harag a népben jön létre az állammal szemben.
Amikor egy társadalom nem azt érzi, hogy a kormánya megvédi, hanem azt, hogy ellene dolgozik, akkor is hajlamos lesz a radikalizálódásra.
Ezért fogyott el a szocialisták támogatása, és lehetett olyan könnyen radikalizálni a társadalom másik részét az őszödi beszéd után, és ezért vonultak ki addig nem látott tömegek az internetadó bevezetésének kísérletekor. A polgárháború kockázata voltaképp nem a kormány és az ellenzék harcában, hanem az állam legitimitásának elolvadásában keresendő.
A jó állam szolgáltat, megvéd, és igazságos. Köztisztviselői – így van ez nálunk is – politikasemlegességre esküsznek fel, és nem a változó kormányzati tisztségviselők személye iránti lojalitásra. Ha az állam politikafüggetlenül nem tud működni, hamarosan igazságosan sem tud, hisz nemcsak az oligarchák ejthetik foglyul, hanem a politikusok is. S ha ez a bizonyos foglyul ejtés (state capture) megtörténik, akkor már nagy a baj. Egy darabig el lehet terelni a figyelmet megosztó diskurzusokkal, de ez már nem csökkenteni fogja a lejtmenetet, hanem gyorsítani. Lehet uszítani a rendőrök korai nyugdíjazásával szemben, akik korábban már egész fiatalon „élősködtek” a nyugdíjrendszeren, vagy tehető céltáblává a Romániából idejövő magyar, aki ha állampolgárságot kap „élősködni” fog a mi egészségügyi rendszerünkön, lehet céltábla a bevándorló, aki „elveszi” a munkánkat stb. Ha ezek problémák, akkor ezeket a jó állam konkrétan az érintettekkel kezeli. Tárgyal a szakszervezetekkel, felmenő módon kivezeti a korábbi tarthatatlan rendszert, feltételeket szab az állampolgársághoz, tárgyal az EU-val, kiutasítja akiket akar, ha és amennyiben ezek egyáltalán problémák s nem csak kommunikációs trükkök például a szélsőjobb szavazatainak elvételére.
Nálunk nemhogy szakértői vizsgálatok nem készülnek, de tárgyalások sincsenek az érintettekkel, ehelyett minden populáris diskurzussá válik, néhány hétig él, hogy aztán elsodorja a következő, ezzel is elfedve egy valódi szakértői-szakmai kiútkeresést. Gyakran álproblémák, csupán kommunikációs hergelések, miközben a kommunikáció lényege a pontos tájékoztatás, az érintettek bevonása, közvetítés és nem az elterelés volna. (Kommunikációs szakemberek pontosan tudják is, hogy mi volna a hivatásuk fő sodra, és ha tehetnék ebben is dolgoznának. Helyette az utólagos problémakezelés, és a kevésbé etikus politikai marketing, a média napirendjének befolyásolási feladatai maradnak.)
Nem szükségszerű ugyanakkor, hogy azok a politikusaink, értelmiségieink és szakembereink, akiknek van etikai érzékenységük ne vegyék észre, hogy ez az út épp a polgárháborús állapotok felé sodor mindannyiunkat. Egy olyan helyzet felé, melyet a magyarok a legkevésbé kívánnak.
Nem az átlagember vagy a média feladata, hogy felfedezze, elterelő diskurzusok manipulációs áldozata. A kivándorlás helyett a bevándorlásról, a state capture belső aggasztó jelenségei helyett a Nyugat gyarmatosító veszélyéről, a dolgozói szegénység helyett a munkavállalók teljesíthetetlen követeléseiről beszélünk. Meddig mehet ez még anélkül, hogy a magyarok ne ugorjanak egymás torkának?
