A hajléktalan megállt a kocsma teraszánál. Dülöngélt, mint egy felhőkarcoló a szélben. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet egy felhőkarcolóról, aminek a tetejébe egy óriási gömböt helyeztek. A gömbben víz van. Ide-oda lötykölődik, nem hagyja eldőlni a felhőkarcolót. A hajléktalan fejében is ilyen gömb lehet, kannás bor lötykölődik benne, és eldőlni ugyan hagyja szegényt, (egyszer láttam eldőlt “állásban” a Lehel téri trolimegállóban) de gondolkodni nem. Egyáltalán nem kedvelem őt, és nem is adok neki soha egy fillért sem, mert még a legbutább tevének is magasabb az IQ-ja, még a legszenilisebb aranyhalnak is jobb a memóriája, mint az övé, meg aztán van nekem rendes hajléktalanom, vele vagyok szerződésben.
Enééézés-t kért, aztán pedig cigarettát. Gyula dobozában már csak egy szál cigaretta volt. Én nem tartózkodtam egyébként a helyszínen, nekem ezt csak mesélték, tetszik érteni. Gyula gondolt egyet, és felajánlotta a fiatalembernek, hogy amennyiben elmegy a 22 méterre található Nemzeti Dohányüzletbe (ezt az elnevezést nemrég tanultam a csopaki strandon), akkor kap két szál cigarettát, és mindenki jól jár. Gyula nem gondolta volna, miért is gondolta volna, hogy a fiatalember nem tér vissza a pénzzel, hiszen minden nap arra jár, üzleti érdekeltségei és befektetései a Pozsonyi úthoz kötik. Mégsem tért vissza. Másnap, meséli Gyula, a szokott időben megjelent a hajléktalan, ezúttal pénzre volt szüksége, és a botrányos vádat, mely szerint egy nappal korábban lelépett volna az ezerforintos bankjeggyel, határozottan visszautasította. Mivel a pénz visszaszolgáltatásához nem volt, és nem is lehetett érkezése (nem hozta, hanem vitte volna a pénzt), abban maradtak, hogy fátylat borítanak a nem túl távoli múltra, de ha még egyszer meglátja őt Gyula a terasz közelében, beveri a fejét.
A fiatalember sértődötten távozott, mesélte Gyula, nekem pedig újfent eszembe jutott hétvégi nyaralásom, ahol a trafikelnevezések mellett az élővilágról is rengeteget tanultam. Értem az indulatodat, de ezúttal meg kell védenem a fiatalembert, mondtam Gyulának. A helyzet ugyanis az, engedd meg, hogy elmeséljek egy történetet, hogy nincs teljesen igazad. Vasárnap történt a tihanyi kikötőben. Kacsákat etettünk. Vittünk magunkkal vajas kifliket, és végigsétáltunk a parton, hogy a lehető legtöbb kacsát láthassuk el pékáruval. Az utolsó kacsa, egy feltűnően agresszív nőstény a nádasból rontott elő. Idegesen, gyorsan evett. Gondoltam egyet, és elküldtem kifliért. Olyan 8-10 méterre hajítottam be mögé a kiflidarabot. A kacsa megindult, úszott, evezett, és már csak egy méterre lehetett a kiflidarabtól, amikor megállt. Ide-oda dülöngélt zavarában, mint egy felhőkarcoló a szélben. Fogalma nem volt, hogy mi dolga van arra. Elfelejtette a szerencsétlen. Nos, véleményem szerint, mondtam Gyulának, ez történhetett a fiatalemberrel is.
Fotó: Neményi Márton
