Persze azzal kellene kezdenem, aki ilyen kijelentést tesz, az buta ember. Ám az olcsó lenne, könnyű kenyér. Gondolom, nem én vagyok az egyedüli jogvégzett ember, aki szégyelli, hogy Ön és a bandája lábbal tiporja, kiröhögi és félrészegen le is pisálja a magyar és az európai jogot úgy is, mint foglalkozása alapját és úgy is, mint az európai társadalmi rendszerek fundamentumát. Nyilván kezdhetnék azzal, hogy a frászba vették föl magát a jogi karra, sőt, hogy a fenébe nem buktatták meg magát abban az általános iskolai évben, mikor arról tanult, hogy Árpád-házi királyunk betelepítette a kunokat, akik azóta is itt kunoskodnak. Még tájegység is van róluk elnevezve, ha mást nem, ennyit illik megjegyezni, ha már az európai kollíziós jog nem megy, szerda délutánonként amúgy ráérek, én abban jó voltam. Mindketten tudjuk, hogy ez egy nagyon megérdemelt kettes szigorlatot jelent. Szívesen segítek és kevesebbért tartok korrepetálást, mint amennyibe Szili Katalin kerül. Nekem.
Szóval, ez egyikünkhöz sem lenne méltó, javaslom, tegeződjünk is inkább, majdnem egykorúak vagyunk, és ezt veheted bóknak is, én vagyok a nő, te meg kibasztál velem már annyiszor, és viselkedtél a titulusodhoz méltatlanul annyiszor, hoztál engem és a hazámat-népemet szégyenbe annyiszor, hogy feleslegesnek tartsam a távolságtartó magázódást.
Szóval, bajai vagyok. Zsigófalvi, ha így esetleg jobban beugrik.
Ez egy olyan város, ahol svábok, rácok, bunyevácok, sokácok, szerbek, horvátok, zsidók és magyarok élnek nagy egyetértésben majd’ négyszáz éve. A bajai Szentháromság téren olyan természetességgel szalad ki a tősgyökeres bajai száján egy-egy picsku materi, mint a te szádon a nix ugribugri.
Fotók: MTI
Tősgyökeres bajait írtam, nem magyart, feltűnt-e? Baján alig van valaki, aki ne tudna külföldi (rohadt bevándorló, külföldi terrorista, ingyenélő senkiházi a zénadómból) felmenővel dicsekedni. Itt vagyok például én. Anyai nagyanyám hetven is elmúlt, mikor a fejébe vette, hogy ő magyar akar lenni. Úgy értem, állampolgársága szerint. Addig az volt a személyijében, hogy jugoszláv állampolgár. Nisben született, magyar állampolgárságú anya és magyar állampolgárságú apa harmadik gyermekeként. A dédpapa Nisbe ment dolgozni, ott éltek évtizedekig.
Ma rohadt bevándorlónak hívnák. Itt, Magyarországon. A hozzád hasonlók.
Mivel Jugoszlávia sok országhoz hasonlóan a területi elvet követte, nagymamám és testvérei jugoszláv állampolgárok lettek. És azok is maradtak. Később örültünk neki, a mamának olyan útlevele volt a szockóban, bármikor le tudott menni Jugóba, a fináncok csak annyit kérdeztek tőle, hazamegy-e. Persze a mama mindig hazament, mi meg nem csak karácsonykor ettünk datolyát, fügét, narancsot, banánt, volt Deep Purple bakelitom, amin összeverekedtünk a nagybátyámmal, volt Ritt farmerem és nem kellett Mariahilferstrasseig menni egy Gorenje hűtőért.
Aztán a mama úgy gondolta, túl a hetvenen, hogy hát ő mégiscsak magyar is, és tönkretette az egész családot idegileg azzal, hogy hideg élelemmel felszerelkezve beállított a tanácsházára, hogy ő magyar akar lenni. Illetve magyar is.
Mert ragaszkodott ahhoz a másik kultúrához is, amiben felnőtt. Ahogy minden bajai és Baja környéki ragaszkodik hozzá. A másik kultúrájához. Sokáig keringett rólad egy videó, akkor készült, mikor még be sem kerültetek az egyre kevésbé tisztelt házba. Arról beszéltél, ahonnan te jössz, a falu, ott semmi nem volt. Egészen pontosan azt mondtad, egyfajta kulturálatlanságból jössz. Ahonnan én jövök, az egy olyan izgalmas multikulturális hely, ami kevés van . Nem csak egymás szentjeit ismerjük, de közös búcsújáróhelyünk is van, és mi, magyarok is Vodicának hívjuk, nem Vizecskének. Járunk Bátyára prélóba. Az egy farsangi bál. A töltött káposztát itt felénk szármának hívják, és ismerjük a svábok krumplis flutáját. A svábok minden ételét ismerjük, mert kevés helyen van ilyen sok jó kaja, mint náluk. Jó, hát néha röhögünk is, hogy a svábok szorgos nép, állandóan dolgoznak, pénz nem is kell, csak munka legyen, ahogy a volt kolléganőm mondta. Táncolunk kólót. Nem csak a prélóban. Nemcsak a székely himnuszt ismerjük, hanem a keserédes Jugoszlávia című balladát is. Egy kicsit más a véleményünk Titóról, mint a nagy átlagnak és előbb láttuk a Tövismadarak végét, mert a jugóegyen akkor már ment. Járunk Palicsra strandra. Járunk Nemesnádudvarra és Hajósra, a sváb településekre, csak úgy a pincesorra, vagy Orbán-napra. Hallgatjuk a sváb népdalokat. Ismerjük a népi viseletüket is. Tudjuk, mi az a pravoszláv vallás, nem megyünk Vízkeresztkor Szabadkára a piacra, mert ott akkor van karácsony. Meg tudjuk különböztetni a szlovén, a horvát és a szerb nyelvet.
A szemünk sem rebben, ha egy kislányt Mirjamnak, Zoricának, egy fiúcskát Mirkónak hívnak, ismerjük a Bijelo Dugmét és az Ederlezit már Rúzsa Magdolna előtt dúdoltuk.
És ez csak a déli rész. Alig a Bácska. Majd jönnek és mesélnek a többiek. Akik nem mocskolják ennek az országnak a történelmét, hírét a nagyvilágban, hanem építik és ismerik. Akik szerint a magyar nem attól magyar, hogy féltéglával veri a mellét habzó szájjal a semmire, a magyar nyelvre meg a nemzetre, mindezt lehetőleg műbőr mellényben, amire Nagy-Magyarország térkép van hímezve turullal.
„Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják? Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
Ugye? De azt is mondhatnám, könnyebb a saját seggünkbe dugni a fejünket, mert tanulni, kíváncsinak lenni, információt gyűjteni, művelődni, olvasni sokkal, de sokkal nehezebb, mint hőzöngeni meg óbégatni, hogy a mi drága nemzetünk.
Ez az ország sosem volt multikulti, mikor maj’ minden Árpád-házi a szomszédból házasodott? Tán nem kellettek az itthoni bírós menyecskék? Meg is van az eredménye, Laszkarisz Mária is csak ilyen ványadt, betegeskedő, sápkóros lánygyereket tudott szülni, mi hasznunk lett belőle? Elneveztek róla egy pesti szigetet, pffff.
Ez az ország mindig is multikulturális volt. Ez az ország egy jó hely, hiába szakadt kettőbe-háromba, hiába énekeljük búval baszottan, hogy a balsors milyen régen tép minket, hiába próbálják időről-időre a hatalomba belebolondult férfiak élhetetlen hellyé tenni.
Ez az ország a nálad bolondabbak trónolása közben és után is fennmaradt, ezzel a sokszínű nemzettel, ezzel a hihetetlenül színes kultúrával, amit a más nemzetek adtak hozzá, amit közösen hordtunk össze az évszázadok alatt.
Ez az ország túlél téged is, Viktor, és csak egy rossz emlék leszel, mikor véletlenül szóba kerülsz. Éppen sós túrós bureket reggelizünk majd, joghurttal. Ahogy a szerbek.
