Ahogy kedves Csaba barátom mondaná, aki magát éttermi fogyatékosnak nevezi, aki évtizedek óta dolgozik a vendéglátásban és az agya minden hülye szöveget felszívott az évek során, ez az ő fogyatéka, ez a tárhely-agy, szóval, ahogy ő mondaná, anyám bérletére esküszöm, hogy teljesen véletlenül láttam a miniszterelnök urat a Mélymagyar című műsorban, melyet barátja és harcostársa, VV Aurelio esküdt ellensége, Bayer Zsolt vezet. Sok mindenről beszélgettek, menekültekről, Líbiáról, közel-keleti tavaszokról, konzultációról, keresztény-polgári értékekről, kis- és nagybirtokosokról, barátságról és csalódásról, jó volt a beszélgetés, nem azt mondom, hogy nem volt jó, de aztán egyszer csak olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam, először a kérdező, majd nyomban utána a kérdezett száját is elhagyta egy szó, amely ritkán hagyja el ezeket a szájakat, egy szó, mely vallásos és spirituális értelemben a halhatatlanságunkat, az örök elpusztíthatatlan eszenciáját jelenti, egy szó, mely az antropozófia szerint egy belső átélésre képes lényt jelöl: a lélek. Megrázó pillanat volt, anyám bérletére esküszöm, hogy megrázott és felkavart, és amint kimondta a kérdező, nyomban utána a kérdezett is kimondta, a lélek az, mely kiveszni látszik, a lélek az, mely most holtából feltámadásra vár, és akkor hirtelen megmozdult a föld, remegni kezdett az asztal, és a két rémült férfi felnézett, látták, hogy baj van, mi még nem láthattuk, de ők már látták, a mélymagyar felpattant és azt mondta, gyere, Viktor, cselekednünk kell, gyere, Viktor, és felmászott az asztalra, felsegítette a kérdezettet, sietnünk kell, Viktor, tartok bakot, kiáltotta, és közben a hátuk mögött már potyogtak a földre a stúdió díszletének darabjai, és akkor a kérdezett a mélymagyar vállába kapaszkodva, az összekulcsolt kezébe lépve felrántotta magát a magasba, és minden erejét összeszedve megpróbálta megtartani a plafont. Én sírtam. Sokáig sírtam. Még nagyon sokáig sírtam.
