„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”
Hogy végre ma a barbárok betörjenek.
A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok”
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.”
(részlet Konsztantinosz Kavafisz A barbárokra várva című verséből)
A magyar beteg
Vasárnap bekövetkezett az, amivel nem csupán az elemzők, hanem a politikusok többsége, beleértve a kampányoló kormányfőt is, már jó ideje számolt: Tapolcán a Jobbik megszerezte első egyéni választási győzelmét. Meglepetésről tehát nem igazán beszélhetünk, mégis a megdöbbenéstől és megrettenéstől hangos a magyar közélet. Nem mintha nem lenne ezer oka rá, de mégis hasznosabbnak tűnik józanul mérlegelni a kialakult helyzetet.
A vasárnapi Jobbik-győzelem nem fordulópont, nem is kataklizma, csak manifesztáció: az agonizáló magyar demokrácia immáron a felszínen is megjelenő súlyos betegségtünete. A betegségnek a Jobbik nem az okozója, hanem a következménye és haszonélvezője.
Van titok?
A Jobbik sikere mögött nincs megfejtésre váró titok. A frusztrált magyar társadalomban egyre több a dühös, kiábrándult, elkeseredett ember, akinek elege van a kilátástalanságból, a korrupcióból, a hatalmi arroganciából, mindabból, amivel a Fidesz-kormányzást azonosítja, és persze legalább annyira elege van a korábbi garnitúrából is. Jelenleg ezen folyamatosan növekvő választói közösség számára a fennállónak egyetlen értelmezhető, világos tagadása létezik, és ezt az alternatívát a mostani és korábbi politikai elittel szemben a Jobbik testesíti meg. Ezért a Jobbik előretörése megállíthatatlannak látszik.
Fotók: Neményi Márton
A rohamosan bővülő Jobbik-tábor tagjai a pártot nem tekintik sem szélsőségesnek, sem rasszistának, és többségük nem is azért szavaz rá, mert erre igénye lenne. Ráadásul a Jobbik az elmúlt másfél évben bemutatott néppártosodási kampánya, a cukiságkampány miatt az átlagválasztó nem is tekinti hitelesnek a Jobbikkal szemben felhozott vádakat. A Jobbik vonzereje nem szélsőségességében, rasszizmusában rejlik, hanem rendszerkritikusságában, közérthető kommunikációjában, valamint abban a tényben, hogy a kudarcként megélt elmúlt két évtizedben nem volt komoly szerepe, felelőssége, ezért el sem kophatott.
A Jobbik felemelkedésében sok a közös vonás a görög Sziriza és a spanyol Podemos sikerével, számos választó számára ugyanazt a funkciót tölti be, mint az újkeletű populista sikerpártok Európa válságországaiban. Bár a demagógiában, a populista retorikában akad hasonlóság, van fontos különbség is a magyar és a görög, spanyol sikerpártok között.
A Jobbik előretörése azért jelent nagyobb fenyegetést Magyarországon, mint a Sziriza és a Podemos a saját hazájában, mert miközben a Jobbik tábora jelentősen megváltozott, kiszélesült és egyre inkább néppártivá vált, belső magja ma is ugyanaz, mint korábban: fontos szereplői a zászlóégető Novák Előd, a zsidólistázó Gyöngyösi Márton, a Duna-parti cipőbe köpő Kulcsár Gergely és a most megválasztott Rig Lajos, akinek a Facebook-bejegyzései árulkodóak.
Bár egyre többen látják bele a Jobbikba egy új, igazságos, korrupciómentes, tisztességes kormányzás ígéretét, sokkal inkább kiolvashatóak belőle egy új nemzeti tragédia előjelei.
Csak semmi pánik
Bár lenne rá ok, a pánikot célszerű elkerülni. Egyrészt rossz tanácsadó, másrészt az is a Jobbik malmára hajtja a vizet. A tapolcai sikerből amúgy is korai lenne a 2018-as választások győztesére következtetni – addig még sok minden történhet, és lehet tenni ellene.
Először is tehetne a kormány, de most úgy tűnik, nem fog. A kormányfő már a választások előtt jelezte, hogy egy újabb vereség sem ingathatja meg abban a hitében, hogy jó úton jár. Nix ugribugri – bármit is jelentsen ez, a kormány így is erős parlamenti háttérrel rendelkezik, különben is csupán balszerencséről van szó, a kapufáról kipattanó labdáról, még ha azt a labdát a Jobbik juttatta hálóba.
Kijelentéseivel a kormányfő az egyre inkább elbizonytalanodó híveit kívánta megnyugtatni, de az ellenkező hatást éri el: azt a benyomást kelti, hogy egyáltalán nincs tisztában a helyzet kockázataival, ergo nem képes vagy nem akar úrrá lenni a pártját sújtó erózión, az országot fenyegető veszélyen.
Semmi jele annak, hogy a kormányfő levonná a következtetéseket, megtenné azokat a lépéseket, amiket a fenyegető helyzet diktál, és amit a társadalom, beleértve saját híveit is, elvár tőle.
Jólétet, boldogságot, harmóniát nem tud teremteni, de sok mindenen változtathatna, ha akarna: korrupción, arrogancián, széteső kormányzáson, népszerűtlen vezetők hivatalban tartásán.
Első látásra ez csupán a Fidesz és fogyatkozó táborának problémája: egyék meg, amit főztek. Csakhogy ez szűklátókörű megközelítés, hiszen a Jobbik felemelkedése nemcsak a Fidesz hatalmi érdekeit fenyegeti (ez a többség számára tényleg közömbös, sőt talán még kaján kárörömmel is figyeli), hanem Magyarország jövőjét is. A polgári, demokratikus európai Magyarország drámai haláltusája 2018-ban gyors és dicstelen véget érhet.
Mindenki fasiszta?
Akkor mi a megoldás? Ideje belátni, hogy amit eddig kipróbáltunk, nem vált be. A Jobbik nácizása, rasszistázása már nem riaszt el senkit, különösen akkor nem, ha olyan szereplőktől hallja az elkeseredett választó, akiktől már semmit nem hisz el. Ennek az eszköznek a lejáratása a két oldal közös politikai felelőssége. A baloldal túl gyakran alkalmazta, túl könnyen húzta rá politikai ellenfeleire a szélsőségesség vádját, s úgy járt, mint a farkast kiáltó római fiú. A jobboldal sem bűntelen ebben, hiszen akkori is balliberális hisztinek, rágalmazásnak, politikai lejáratásnak minősítette a címkézést, amikor annak nagyon is volt alapja.
Orbán Viktor még idei évértékelőjén is egyetértően hivatkozott Bence Györgyre: “Ő mondta azt nekünk, hogy a liberálisok nagyon toleránsak, csak a fasisztákkal szemben kérlelhetetlenek. Ja, hogy rajtuk kívül mindenki fasiszta? Arról ők nem tehetnek.” (Az idézet az évértékelőből származik, nincs más hiteles forrásom arra, hogy ezt valóban Bence György mondta.)
Ma sokan a lejáratott elitek önvédelmi reflexének tekintik a szélsőségesség vádját, és minél erőteljesebben alkalmazzák a jobb- és baloldali politikusok (mostanság már vezető kormányszemélyiségek is, például Lázár János és Balog Zoltán is nevén nevezte a gyereket), annál inkább igazolva látják választásukat.
A miénknél szilárdabb politikai kultúrával rendelkező közéletben ilyenkor elemi erővel tör elő az igény a demokratikus értékek iránt elkötelezett pártokban a közös fellépésre, de nálunk erre nincs esély. És legyünk őszinték: valószínűleg már ez sem segítene.
A demokratikusnak nevezhető politikai erők oly mértékben amortizálták önmagukat és egymást, hogy már a közös fellépésük sem képviselne semmiféle morális fölényt, nem szolgálna iránytűként a kiábrándult, dühös választópolgárok számára. Sőt talán még inkább a Jobbik karjaiba hajtaná őket, megerősítve a háttérhatalomról szóló zavaros összeesküvés-elméleteket.
Van remény?
A kívánatos megoldás természetesen egy vonzó, hiteles, demokratikus alternatíva megjelenése lenne. Ehhez a reményhez nagy adag optimizmusra van szükség. A baloldal jelenlegi állapotában, darabjaira hullva, hitelességi deficittel küszködve, egymással viszálykodva füstölgő romhalmazra emlékeztet.
Sokan a civil mozgalmak felemelkedésébe vetik reményeiket, ám ezek sikeréhez fejlett képzelőerő szükségeltetik. Valami egész másra lenne szükség. Politikai innovációra, kreativitásra, ami kilép a jelenlegi keretekből, hiszen azokban nincs benne a helyzet megnyugtató megoldásának esélye.
Az ellenzéki pártok rendelkeznek ugyan infrastruktúrával, politikai tapasztalattal, de súlyos hitelességi deficitben szenvednek, ez a vezetők többségére éppúgy vonatkozik, mint az általuk képviselt brandre. A civilek rendelkeznek hitelességgel, de szűkében vannak pénznek, infrastruktúrának, logisztikának, tapasztalatnak, és legfőképpen hiányzik soraikból egy széles körben elfogadott, inspiráló személyiség. Ő a hiányzó hős, aki nélkül aligha lesz itt demokratikus fordulat.
A politikában egy hét nagy idő, mondta állítólag Wilson brit miniszterelnök. 2018-ig három év van hátra, az tényleg nagyon hosszú idő. Bármi történhet addig, a legrosszabb az lenne, ha oly tétlenül várnánk a barbárok betörését, mint Kavafisz versében a hanyatló ókori birodalom polgárai.
