Engem már az is halálosan felidegesített, amikor a legutóbbi választásokon, ahová gyerekkel érkeztem, a belépés után az egyik szavazatszámláló hosszú monológba kezdett, látszatra a velem sétáló kétévesnek címezve, hogy hát mennyire jó lenne egy tesó, ugye, bogaram? Hát győzd meg anyát, hogy tesó, az kell, mert hát az kell, hogy legyen, ugye? Hamarosan biztos lesz, ne szomorkodj, nagyon jókat fogtok majd játszani.
Esküszöm fél mondat hiányzott ahhoz, hogy az asztalra csapjak. Mert mi köze egy vadidegen nőnek a családunk összetételéhez? Semmit nem tud róla, de a gyereken keresztül mégis bele akar szólni. Akkor már jobb lett volna, ha csak rám néz, és azt mondja, kedves anyuka (mondjuk, már ettől feláll a szőr a hátamon, főleg amikor tudható az ember neve, mert az is van neki) pártunk hitvallása szerint az Ön dolga az, hogy otthon maradva minél több kicsi utóddal ajándékozza meg a nemzetet. Legalább face to face röhöghettem volna ki, és húztam volna biztos ikszet a másik pártra.
De nem, üzengetett, a gyerekemet használta.
A gyerek használatának minősített esete, amikor már nem is üzengetnek vele, egyszerűen csak arra használják, hogy a szülő viselkedése megváltozzon.
Például ott a Városliget. Gyerekkel ott sétálni embert próbáló volt még egy pár hónapja (most nem tudom milyen). A nyájas árusok ugyanis kifejlesztették a tuti módszert, mely széles körben elterjedt, és előszeretettel alkalmazzák a Bábszínház, a Cirkusz, és minden jelentős gyereksűrűséget felmutatni képes helyen: minden műanyag bizbaszt a babakocsiban ülő gyerek kezébe adnak, reménykedve figyelve a reakcióit, meg az enyémet. Így lehetett volna lufink 1000 forintért, nyalókánk 500-ért, műanyag babánk nem tudom mennyiért. Idegesített, mert aljas módon közelítettek a pénztárcámhoz. Nem meggyőzni akartak, nem elcsábítani, hanem sarokba szorítani.
Pont, ahogy a politika. Mert ki hallott már olyanról, hogy egy tervezett, kisgyerekes szülőket mozgósító demonstráció idejében a falu/kerület/városrész összes óvodája hirtelen családi programot hirdet? Én. És nem is felejtem a következő választásokig.
És akkor eljutottunk a minősített esetig. Amikor a szülő ki is kerül a képletből, a gyerek a cél.
A kormányablak munkája nem semmi.
Elképzelem az óvónőt, aki hetekig jól mulat azon, milyen vicces ilyen felnőttes szavakat adni a kicsit szájába. Kiapadhatatlan humor forrása anyakönyvi kivonatról meg forgalmi engedélyről beszéltetni olyanokat, akiknek fogalmuk sincs, miről beszélnek, nyilván. De a felvétel alapján találkozott a kereslet a kínálattal. Az ott viháncoló szülők egyike sem érezte úgy, hogy amit hall, roppant kínos, hogy le kéne állítani.
Nem is merészkednék olyan messzire, hogy feltegyem a kérdést, vajon ezek a gyerekek 10 év múlva, mit szólnak majd ehhez a rájuk oktrojált fellépéshez. Remélem lesz köztük, aki pont annyira ízléstelennek találja majd, mint én. Csak az a különbség, hogy őket cikizhetik majd ezzel. Mert az internet nem felejt – hiába kapkodják le a videót azok, akik utólag rájöttek, nem ült mindenhol a poén.
Úgy tűnik, a politikusoknak is okés az ünneplő gyereksereg. Hiszen hát olyan cukik.
Szerintem legközelebb vastapsot is rendelni kéne, skandálással. Valamelyik nagytehetségű önjelölt költő biztosan megírja a kívánt szöveget is. Biztos lesz óvónő, aki betanítja.
Nincs is annál szebb, mint amikor sok kicsi kéz együtt csattan. Sok kicsi száj együtt skandál.
