Drága Trolljaim, ismét szépirodalommal jelentkezem. A verset egy Korányi Mátyás nevű, hatgyermekes családapa írta. Korányi nem a mainstream magyar irodalom kedvence, gyerekkora óta költő, még sincs még megjelent verseskötete, irodalmi ösztöndíjakra pályázik, de általában nem kapja meg őket.
Kevés nála érzékenyebb, vidámabb és mosolygósabb embert ismerek. Arról, hogy milyen súlyokat emel, egyedül a versei tanúskodnak. Most láttam a Facebookon a lenti versét. Olyan ez a vers, mint az ország.
Vágy
Szeretnék írni egy verset a hűvösről és a ködről.
Nedves, üres ágakról, hetek óta ázik minden,
mintha feketék lennének a fák, az utak és a házak.
Szeretnék írni egy verset a betonra tapadó avarról.
Ázott szőrű puliról a kertben, hogy kicsit büdös.
A térdeimről, amik napok óta fájnak lépcsőzéskor,
hirtelen nyilall beléjük a fájdalom, váratlanul.
Gyerekfejjel megöregedtem, pedig se gyerek, se
öreg nem vagyok. Próbálunk élni, szeretet nélkül,
csendesen, megadóan, ahogy meglőtt vadak tűrik
utolsó napjaikat, ha sikerült elmenekülniük
a találat után. Nincs a lakásban fűtés, februárban
penészednek a falak, szeretek gyertyával világítani,
miközben megölelem fázó, kedves gyermekeimet.
Rongyos család vagyunk egy elhagyott falu szélén.
Szeretnék fát gyűjteni, de nagyon nedvesek a fák.
Naponta járőröznek is erre, félünk a letartóztatástól.
Fotó: Facebook/Photo Page
