Miért is jutott eszembe Marie Antoinette és az ő elhíresült mondása, amit már mindenki megismert az általános iskolában, és mindenki alaposan ki is akadt rajta? Ő volt ugye az, aki léha, pompával zsúfolt életéből nem látott ki, és mikor hírül vette, hogy a nép nem eszik kenyeret, így sóhajtott: “Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?”
Azt hiszem, hogy csak és kizárólag a gyémántkeménységű butaságnak köszönhető, ha manapság is elhangzik hasonló.
A posztnak természetesen nem az volt a célja, hogy provokáljon. Timi örült, és mint egy gyermek, ki is kiabálta a világnak boldogságát. És hogy lássuk, mennyire nem önző, mekkora egy nagy lélek ő, hozzábiggyesztette, hogy reméli, mások is hasonlóan elégedettek lehetnek az ajándékukkal. Nos, lehetett volna egyetlen fél mondattal szépíteni, valami coelhóssal, miszerint nem feltétlen konkrét gyémántra gondol (hiszen a gyémánt ősidők óta luxus, csak kevesek kiváltsága), hanem a szeretetre, a lélekre, a gyémántra kimnovaki vagy tóthverás értelemben. De nem, nem, éljen a szó szerinti, az elsődleges: hogy ne legyenek kétségeink, rögtön megtudhatta a rajongó férfi, hol juthat hozzá e kis csecsebecsékhez. Aki pedig nem rohan a kasszához, hát istenem, az egy csóró bugris. Egy lúzer.
Sosem érintett meg az úgynevezett úrgyűlölet szele sem.
A világ már csak ilyen: mindig voltak benne szegények (azaz bocsánat, rászorulók) és voltak gazdagok is. Mereven elutasítottam, ha valaki csak azért utálta embertársát, mert annak több és jobb jutott, mint neki. Sosem felejtem el, mikor a barátnőmnek beolvasott az albérlője, aki már több hónapnyi lakbérrel tartozott, miszerint neki egy ilyen gazdag kis úrilány, akinek mindent a segge alá toltak, ne papoljon. Soha nem bírtam a zsebekben kotorászást, az irigységet vagy azt, ha valaki épp a pénze miatt került rosszabb, méltatlanabb helyzetbe.
Csak egy példa erre, hogy érthető legyen. Van egy igen tehetős írótársam, akivel nem egyszer fordult már elő, hogy az írásáért nem akartak fizetni, mondván, neki a bőre alatt is pénz van, mi szüksége a honoráriumra. Nos, hát azért, mert egy: senkinek semmi köze, kinek milyen duzzadt a bankszámlája, kettő: minden munkáért jár a pénz. Egyszóval csak azért, mert valaki többet tud a tejbe aprítani, még nem érdemel automatikus megvetést és utálatot.
Más kérdés persze, ki hogyan viselkedik, ki mit mutat a módjából. Ez intelligencia kérdése is. Nem azt mondom, hogy a gazdag öltözzön úgy, mint egy kukalakó, csak hogy rejtegesse értékeit, mert ez sem járható út. De az biztos, hogy a kérkedés, a kivagyiság, a mások helyzetére való érzéketlenség igenis bicskanyitogató.
Egy elszegényedő országban arról papolni, hogy aki nem dúskál a javakban, az lúzer, hát mit mondjak, a legenyhébb szóval jellemezve is ízléstelenség.
Egyébként is: akinek van annyi esze, mint egy tyúknak, nem kérkedik a kincseivel látványosan, főleg nem úgy, hogy közben leszólja azokat, akik mindezt nem engedhetik meg maguknak. Emlékszünk még ezekre a szavakra? „Akinek nincs semmije, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér.”
Nem ezt halljuk pökhendi visszhangként? Ráadásul, aki nem hajlandó tudomásul venni, hol él, és a Gucci-táskás, a valóságtól elemelt kisujjas körben létezve közszereplőként (!) elereszt hasonlókat, ne is számítson együttérzésre. Mert persze a hölgy hamar levette a posztját, és sírdogált egy sort, mennyire fáj neki, hogy bántják a csúnya és irigy emberek. A lúzer horda.
