Átlagos hétköznap átlagos délutánja. Éppen a kisfiamat hoznám el az óvodából, amikor – talán valamiféle hatodik érzéknek köszönhetően – rápillantok a hirdetőtáblára. Aztán oda is szegeződöm elé. Ugyanis a kifüggesztett hirdetményen a saját nevem díszeleg.
Nem, nem vagyok körözött bűnöző. Csak éppen örökölnék. Ennek örömére pedig ország-világ (na jó, a 2500 fős község, ahol születésemtől élek) apraja és nagyja megtudhatja a már említett tény mellett azt is, hogy hány éves vagyok (pedig ezt jó pár éve már a Facebookra sem írom ki), hol születtem, hogy hívták édesanyámat, de még azt is, hogy a “tartózkodási helyem ismeretlen”. Utóbbin én lepődöm meg leginkább.
Nem értik, hogy lehet ez? Én sem értettem, és minél inkább beleástam magam az ügybe, annál abszurdabb lett a történet.
Ugyanis az önkormányzat hivatalos, lelakatolt hirdetőtáblájára abszolút szabályszerűen, jogszabály (figyelik, jogszabály! ugyanis ez a kifejezés még igen sokszor olvasható lesz majd) szerint került ki az a bizonyos hirdetmény, amiben engem mint örököst igyekeznek felkutatni (édesapám ma is ugyanott él, ahol születésem óta mindig…) egy, évek óta elhunyt édesanyám szintén elhalálozott rokonának hagyatéka ügyében.
Miután az első meglepetésből felocsúdva felhívtam a közjegyzőt, megbeszéltem vele a további teendőimet (nincs mese, ha kell, ha nem, örökölök!), felhívtam kisfalum jegyzőjét, hogy megvagyok, előkerültem (nagy talány volt hol lehetek, mivel többféle címen is rendszeresen adót fizetek az önkormányzatnak) és most már akkor levehetik a részemről kissé kínosnak és kényelmetlennek érzett iratot a falu közepén található tábláról.
Fotó: MTI/Nyikos Péter
Mire a válasz: Ők azt le nem veszik, hiszen jogszabály kötelezi őket arra, hogy az kint legyen, és engem megtaláljanak. Mondom, de hát megtaláltak, most beszél épp velem. Na de a jogszabály szerint 15 napig kint kell lenni a hirdetőtáblán. Ha esetleg a közjegyző jelez feléjük, majd leveszik.
Nosza, újra hívom a közjegyzőt, ugyan tegye már meg, hogy odaszól az önkormányzatnak, hogy előkerültem, és vegyék már le azt a papírt, hátha akkor nem gondolja az utcából a Gizi néni (Csókolom!), hogy megbolondult tán ez a jány, hát nekiindult a világnak, azé’ keresik?
Mire a már ismerős döbbenet: hát hogy vennék le, annak a jogszabály szerint 15 napig kint kell lennie. Kissé már feszülten mondom el újra, hogy na de itt vagyok, közjegyző, jegyző előtt lejelentkezve, most mégis miért is keresnek engem továbbra is? Igen, eltalálták. Mert a jogszabály ezt írja elő. Mondom, akkor bemegyek az önkormányzathoz, aláírom, hogy én én vagyok, átveszem a papírt, és akkor talán tényleg vegyük már le onnan. Na de a jogszabály nem ezt írja elő (közben elgondolkoztam, hogy átcsúsztam-e időközben valami szürreális párhuzamos valóságba), de végülis ezt már az önkormányzattal beszéljem meg.
Jó, rendben. Egyelőre ezek után erre még nem vettem rá magam, viszont miután sikítozva, toporzékolva kitéptem a hirtelen őszbe borult hajamat (nem, de kedvem lett volna) megkérdeztem egy jogász ismerősömet, aki megerősített abban, hogy a dolog tényleg abszurd, és szerinte aláírás ellenében a jegyző ki kell, hogy adja a papírt nekem, és el kell tüntetnie végre a hirdetőről. Ugyanakkor azt is csak megerősíteni tudta, hogy a sokat emlegetett JOGSZABÁLY valóban lehetővé, sőt kötelezővé is teszi, hogy 15 napig kint legyen a hirdetmény, ami által a jogos örököst szeretnék megtalálni.
Fotó: MTI/Simó Endre
A személyes adatok védelme itt bizony csorbát szenved, akármit is ír az a jogszabály. Nem, nem tartozik harmadik (és esetemben akár századik, ötszázadik stb) emberre az, hogy örökölök, pláne nem, hogy éppen hány gyertyát fújok majd el a tortámon. Egyáltalán semmilyen adatomat nem szeretném a nyilvánosság elé tárni, és nem szeretnék értelmetlen jogszabályok és rugalmatlan bürokraták útvesztőiben, és tili-toli játékaiban bolyongani, különösen úgy, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy meg sem próbáltak normális úton megkeresni. De lehet, hogy a hétköznapi és teljesen kézenfekvő megoldásokat nem írja elő az a jogszabály…
Ó, és az már csak hab a tortán, hogy amikor e-mail címet kértem, hogy megadjam végre az annyira áhított elérhetőségem, és egyéb – eddig még nem közszemlére bocsátott – adatomat a hagyatéki eljáráshoz, közölték, hogy ja, hát azt nem lehet. Csakis postai úton, mindent. Helló, 21. század.
