Az író a hegyekben dolgozik, a dzsungel mélyén, amikor a háztól a budiig vezető úton megmarja egy kobra. A marás rendkívül fájdalmas. Az író a földön fetreng, a bokáját szorítja. A kígyó már sehol. Az író megnézi a sebet, és látja, hogy a bokája máris bedagadt. Megmart egy kobra, gondolja magában. Tisztában van vele, hogy meghal, mert a legközelebbi település egy órára van autóval, de nincs autója, és legfeljebb 45 percig maradhat még életben. A szeretteire gondol, hogy fel kéne hívja őket, és el kéne mondja, hogy mennyire szereti őket, a barátnőjére, édesanyjára, és eszébe jut a bankja is, valamint, hogy kire kéne hagynia a jogait, illetve eszébe jut Csermely T. Béla irodalomkritikus is, akit el kéne küldjön a kurva anyjába, mert ennél alkalmasabb időpont erre már biztosan nem adatik majd, gondolja az író, de végül úgy dönt, hogy fegyelmezi magát, mert még meg kell írjon egy nagyon fontos novellát, egy novellát, amit még senki sem írt meg azelőtt. A novella arról szól majd, hogy milyen egy kobramarás, mi történik az emberrel a marás és a halál között, és milyen beledögleni egy kobramarásba, gondolja az író, és siet vissza a házba, hogy elkezdje a munkát, amire már csak 25-30 perc áll majd rendelkezésére. Leül az asztalához és dolgozni kezd, de amikor a neurotoxin megkezdi bénító hatását az író idegrendszerére és az idegsejtek közötti ingerület-átvitelt is elkezdi akadályozni, elveszti uralmát a munka fölött, a telefonjáért nyúl, és tárcsázik.
– Halló, tessék, Csermely T. Béla – szól bele az irodalomkritikus a vonal másik végén.
– Bazd meg az anyád, Béla! – kiáltja az író, majd elájul.
Fotó: MTI
