Végre vmi, amiben egyet lehet érteni Rogán úrral, parasztgyerek vagyok, mondja, annak születtem, urizálni az úri gyerekek tudnak, én nem. Mármint abban lehet vele egyetérteni, hogy parasztgyerek, nem úri gyerek, abban már nem, hogy urizálni csak úri gyerekek tudnak. Jelenség ez, ahogy ezek a parasztgyerekek élnek és reprezentálják magukat, azt, amit a szép életről gondolnak és tudnak, és valami mélyen magyaros lényeges tartalom jelenik meg a viselkedésükben és az attribútumaikban. Az elpofátlanodó parvenü ízléstelensége, az édességboltba beszabaduló posztproli csillapíthatatlan falánksága, az eleganciára és mértéktarásra való képtelenség. Mély tradíciói vannak itt annak a hasonulási törekvésnek, mellyel az urbánus polgár, majd a kádárista párttikár is az úri fiúnak tartott dzsentrihez akart hasonulni, pedig ő, a dzsentri, a magyar modernkori történet rákfenéje, máig és ma is ő rángatja vissza a trutyiba a nyugatos kitörési kísérleteket, és ma már nincs egyedül. Ahogy Nádas Péter mondta valahol, a dzsentriben és a proliban az az azonos, hogy a más pénzéből élnek. Nos, ezek a mai parlamenti parasztgyerekek a posztdzsentri és a posztproli nászának gyümölcsei, olyanok is. Más pénzéből fényűznek, magyarkodnak, vadászgatnak, halásznak a zavarosban, műveltségük nem terjed túl a falusi focipálya tizenhatosán, hihetetlen felkészületlenül makognak a mikrofonba, amit gyűlölnek. A tükröt szidják, amiért a képük ferde és az amerikaiakat (és az igazi úri fiúkat), mert mindig kell valaki, akit gyűlölhetnek és rákenhetik a felelősséget mindazért, amit művelnek. Ők a mi politikai elitünk, és annak a vékony modernista polgári progressziónak, ami ma az utcán gyülekezik és próbálkozik, nem lesz meg a kritikus tömege ahhoz, hogy visszarángassa kompországot a nyugati partra.
Fotó: MTI/Rosta Tibor
