Tegnap délután, a hasamon fekve egy hangyára lettem figyelmes a homokban. Egyedül volt. Én is. Fújt a szél, csapkodtak a hullámok, napoztak a svédek. Gondoltam, visszafekszem és becsukom a szemem, de ebben nem találtam semmi érdekeset. Az aktív pihenést nem nekem találták ki, képtelen vagyok tíz percnél tovább feküdni a homokban vagy tíz percnél tovább pancsolni, vagy úszni a vízben. Nem megy. A hullámokat még elhallgatom, mert abban van ritmus meg dallam, az eget még elnézegetem, mert akkor tudom viszonyítani ezt a nevetséges színjátékot valamihez, de a strandolást, azt nem nekem találták ki. Feltérdeltem, hogy megkeressem a hangyát. A bokámnál járt. Fölé hajoltam és követtem. Egészen közel hajoltam hozzá, hogy valóságos legyen, hogy lássam a csáprágóját, a szemét, a lábait, hogy lássam a hangyát, ne csak azt a gyorsan mozgó fekete foltot, amit hangyának szokás nevezni. Úgy öt méterre lehetett a víztől és rettenetes akadályok állták útját. Lábnyomok, mélyedések, hegyek, völgyek, dűnék. Végtelen sivatag. Valahányszor megpróbált egy gödörből kimászni, hatalmas köveket és sziklákat magával rántva zuhant vissza a mélybe. Az ilyen események alkalmával a hangya néha, nem minden esetben, de a nagyobb zuhanásoknál összegörnyedt, egy darabig mozdulatlanul feküdt a mélyben, mint akit gyomron vágtak, aztán erőt vett magán, és folytatta az útját. Kihaltabb vidékre érkezett, amit korábban elsimítottak a hullámok. A lépteit felgyorsította, és akadálytalanul tört előre a lecsempézett pusztán. A távolban, mintha félelmetes havas hegycsúcsok lennének, feltűntek a hatalmas hullámok, és a közelebb és közelebb csapó fehér habok. Egyre nagyobb lett az a hangya, minél tovább néztem, annál nagyobb lett az a hangya, mert a világ méreteit már hozzá viszonyítottam és nem magamhoz, és ahogy megértettem a méreteit, biztos lehettem abban, hogy a hangya hamarosan elpusztul, túl messzire került a bolytól, talán a szél fújhatta el, és nincs esélye túlélni ezt a sivatagot és ezt a magányt és céltalanságot. Hirtelen irányt váltott és megindult a tenger felé. Az első hullám nyelve alig pár centire állt meg előtte és húzódott vissza. A hangya fellelkesedett, egyre gyorsabban szaladt a tenger felé, aztán amikor elérte a belvizes talajt, két lábra állt, letépte és elhajította a potrohát, amit felkapott és elragadt a szél, aztán kitépte magából a fullánkját, és a kezébe szorítva széttárta a karját, és mielőtt elcsapta volna a hullám, azt üvöltötte, hogy a kurva anyááááád!
Fotó: Thinkstock
