Jóllehet, kis pont vagyok én, mármint politikai szempontból, gyónnék én is egy jót ide, hogy megkönnyítsem a kollégák dolgát esetleg, amit mondok, színigaz, van egy pár jeles tanúm rá hajdani katonatársaim közt. Mondjuk, nem tartom az élet királyának azt, akinek a sereg volt az egyetlen kaland az életében, melyet egyébként kitölt a moly elleni küzdelem, és családjában is az volt a legnagyobb kaland, hogy a „nagyanyja Plaussansból jött, a második császárság idején, és visszament oda, ahonnan jött”. (Karinthy/Zola). De mivel a drogról van szó, az én kis történetem ideidézhető.
Once upon a time, midőn a Forradalmi Ezred padjait koptattam Bleszák százados tanítványaként a 2. aknavető ütegben, ahová az összes vanek b eduárdot és svejket összegyűjtötték, miáltal hihetetlen laza és kellemes társaság jött össze, főleg pécsi jurátus pofikból, kikívánkoztam erőst a laktanyából, ezért vakbélgyulladást szimuláltam a gyakorlóingem zsebébe tett laposelemmel, amit rövidre zártam, így érve el magas lázat a hőmérőn. 28 nap eü-szabit adtak, úgy véltem, megéri azt a szahar kis vakbelet kivetetni ezért a tengernyi szabadságért. Úgy is történt volna, csakhogy kint vártak a haverek.
Mármost akkortájt abban a balga hitben tévelyegtem, hogy alkalmas vagyok a színi pályára, nem vettek fel, én se vettem volna fel magamat (nem tudtam kinyílni, vetkőzni, sírni még akkortájt), volt egy üres pecóm Zuglóban, és a hipszter haverek, Zsozsó és Tentó (azóta túl a nagy óceánon szagos füveket kaszálnak, szó szerint, btw a hipszter akkortájt mifelénk nem azt jelentette, amit ma – urbánus középosztálybeli alter stb. –, hanem a periférián tengődő csóró magyar hippit kábé), fűvel-fával fizettek érte, főleg fűvel. A fű nagyon ment már a hetvenes évek végén, a gimiben meg a benzoltartalmú izék inhalálása ment, azaz a szipuzás (ehhez kötődik első újságírós buktám, amit szintén érdemes elmondani, mert alkalmas lehet a fikázásra. Mint az iskolaújság főszerkesztője, ördögi alkut kötöttem egy pszichiáterrel, aki a szipuzást kutatta: ő ad szakszövegeket meg kutatási anyagot, én adjak neveket, akiket ismerek, hogy szipuznak, nagy segítség lenne ez neki a további kutatáshoz. Azt elfelejtette elmondani, hogy neki feljelentési kötelezettsége van, btw, ha jól tévedek, az MSZMP szoft-totalitárius államához hasonlóan a mai Btk is büntetőjogi kategóriának minősít minden, a kábszerrel kapcsolatos tevékenységet, ergó a yard az anyag megszerzése, tartása és kínálása esetén is büntetőeljárást indít. Ahogy elmondtam a neveket – hát nem kellett volna –, fel is jelentett mindenkit, viszont rám kente az egészet. Ebbe megreccsentem erőst, évekig tartott, mire kihevertem, Bodnár vagy Bognár doktornak hívták az illetőt, a Korvin kórházban volt dilidoki, ha jól emlékszem). Na de egy szó, mint száz, Zsozsó és Tentó jó erős füvekkel, és egy kis gézával fizette az albérletet (a géza a gracidin nevű fogyasztó tabletta volt, észrevették, hogy az amfetaminnak van egy ilyen étvágyelvevő hatása, megpróbálták ezt kivonni belőle, ami csak részben sikerült, vele jött egy csomó az amfetamin delejező hatásából is, a honi piac hamar rákattant, mindenki azt zabálta és bazsalygott fél Pest, be is tiltották végül). Valamint parkánnal, ami hallucinációkat okozó szívgyógyszer volt. Na, kiszabadulván kaptam pár bogyót Zsozsótól és Tentótól, gondoltam kevés az idő, nem lacafacázok, bekaptam hat gézát és vagy nyolc parkánt, hadd szóljon. Kicsit nagyot szólt.
Fotó: Thinkstock
Otthon ugyanis, nyilván a szorongások kivetüléseként, azt hallucináltam, hogy betörtek hozzánk, láttam a rabolókat, meg akartak ölni (a szemetek). Ezért levágtam a fregoli műanyagkötelét, ráhurkoltam az erkély vaskorlátjára, kivetettem magam az ablakon, leereszkedtem a második emeleti teraszra és berúgtam az üvegajtót. Nem kellett volna, az alattunk lakó hat gyermekes család éppen reggelizett, csodálkoztak kicsit, a rendőrség két uerhás zsigulival jött ki. Rablók sehol, budaörsi VÁP-laktanya, Róbert Károly körúti pszichiátria. Napokig a bőröm alatt lüktető májmételyeket meg férgeket hajkurásztam. Volt ott egy, az afgán háborúból érkezett fiatal fiú, tán 16 éves, aki kész volt, mint a házi feladat: felrobbant a kezében a gránát, üvegszeme lett és a keze egy kétujjú kormos karomban végződött, itt Pesten próbálták rehabilitálgatni. Hogy mennyire hülye volt a sereg, beszédesen mutatja, hogy ezek után, esküszöm az anyám életére, adtak még 28 napot, mondván, hogy szegény kis pszichiátriai esetnek jár a betegszabadság. Nem kellett volna.
Újra kiszabadulván ugyanis rendeztem egy kicsit zajosra sikeredetett bulit, a fenti zuglói kis pecómban, amin elég sokan átáramlottak azon az éjjelen, reggel szinte kedves ismerősként üdvözöltem a két uerhás zsigulit. Gúnyolódtam a tányérsapkás végzeten, ezt sem kellett volna, bevittek egy fess laktelepi őrszobára, és nyolcan kezdtek verni, félkörbe felállva, tovább passzolgatva engem és a kis fejemet, mint egy labdát. Hirtelen ihlettől vezérelve úgy a harmadik elvtársnál rosszullétet szimuláltam, azt nem akarták, hogy egy katona megdögöljön ottan, abbahagyták, mintha haza jönnék, olyan érzésem volt, amikor megérkeztünk a budaörsi VÁP-laktanyába. Egy rangos protektorom fáradozásainak köszönhetően nem másfélév börtön kaptam, hanem csak két hét fogdát. Ezt sem kellett volna. Történt ugyanis… de ez már nem érdekes. Kedves hírtévé, ha úgy adódik, használjátok egészséggel.
A képen a szerző akkortájt. Fotó: Tompa Imre
