Csúnya, taknyos novemberi esőre ébredtünk a Büdösbogarak Forradalmának másnapján, ráadásul mindenki meg van sértődve. Halálosan. Vérig.
Ki erre, ki arra. Van, aki megszokásból sértődött meg, van, aki simán csak bűnbakot keres. Talált is, hogyne talált volna, hát a vak tyúk is talál. A tüntetés szervezői például ott vannak, karnyújtásnyira és most hadd ne foglalkozzak azzal, fél órával azután, hogy elköszöntek a színpadról, már az ATV-ben celebeskedtek, mert ezzel majd foglalkoznak az önérzetesek.
Azok, akik értünk dolgoztak és kitették a lelküket és lógott a belük és értünk ugattak. Érted meg értem.
De te egy hálátlan dög vagy. Meg hülye is, és nem érted. Nem érted, hogy minden miattad történt. És te meg most el akarod itt söpörni ezt az egész politikai rendszert, huszonöt év sikereit, mert igenis voltak, igenis, itt kérem azért csak demokrácia van, hát olyan, amilyen, de nekünk fogalmunk sincs arról, ez mi melóba került.
Hát, igen. Egy kapcsolat vége az egyiknek mindig jobban fáj.
Ez pedig egy ronda szakítás, de nem rajtunk, hülye picsákon múlott. Mi próbálkoztunk, sokszor. Jeleztük, hogy ez nem jó, hogy változtatni szeretnénk, hogy nem vagyunk boldogok. Hogy másra vágyunk. Nem figyeltél ránk. Kértük, követeltük, hogy üljünk le és beszéljük meg. Megígérted, mi hittünk neked, egy-két napig jobb volt, aztán mintha mi sem történt volna. Végül teljesen elszigetelődtünk, idén már szex sem volt, négy évvel ezelőtt még szétraktuk, de akkor sem vetted észre, hogy úgy fekszünk ott, mint egy fadarab.
Mikor először, csendesen kértük, hogy menj el, legyen vége, akkor zavartan viháncoltál. Pedig akkor még fájt, és akkor még talán, ha egy pillanatra megállunk, egymásra nézünk és megöleljük egymást, felismerve, mit veszíthetünk, akkor sikerült volna. Ugyan már, mit hülyéskedek. Ne gyerekeskedjek. Már mindenki észrevette, hogy a kapcsolatunk ezer sebből vérzik, még a barátaink is, de te mintha nem is itt éltél volna. Csak magaddal voltál elfoglalva. Először csak belül sikoltottunk, végül, mikor sokadjára kértünk, hogy költözz el, már nem bírtuk, és közvetlen közelről ordítottuk az arcodba, hogy „takarodj innen b…d meg, miért nem érted meg? Miért nem érted, hogy nem akarunk veled élni?”
És még mindig nem érted. Még mindig azt gondolod, hogy… tudod mit, nem érdekel, mit gondolsz. Nem érdekel, miért nem akarod meghallani, amit mondunk.
Gyáván a gyerekekkel takarózol. Hogy te azért gürizel, güriztél, hogy nekik jó legyen, és ne menjenek el. Nem hallottad, hogy tegnap úgy ordították, ahogy a torkukon kifért, hogy „nem akarunk emigrálni?” Mit tudsz te a gyerekekről, amikor az elmúlthuszonötévben feléjük se néztél?
Végignézted, ahogy elszegényedünk a gyerekekkel, nem szóltál semmit, mikor azok, igen, a mumusaid, a másik részvénytársaság vezetői és a haverjaik elvették a megtakarításunkat, kussoltál, mikor a barátaink elköltöztek, és beszari módon sunnyogtál, mikor a másik cég vezére nekiment a szomszédoknak, aztán arra biztatott minket, hogy költözzünk ki ebből a házból! Ebből a házból, ahova mindig is vágytunk!
Még mindig nem érted, ugye? Még mindig nem érzed, mi hiányzott? Hogy mire lett volna szükségünk, ugye? Még mindig nem érted, hogy a gyerekeknek se több zsebpénz kellett volna, hanem biztonság, kiszámítható jövő? Még mindig nem érted, hogy a sok süket szövegelés helyett mit kellett volna tenned? Hogy tenned kellett volna?
Meg vagy sértődve. Azt a legkönnyebb. Hol voltunk mi ebben a kapcsolatban évekig, válaszoljál! Válaszoljál! Lófaszt törődtél te velünk, azzal voltál elfoglalva, hogy a másik barommal versengjél, itt ültünk éjszakákon át és vártunk rád, amíg te elemezgetted, mi legyen a következő hűdejó lépés! Ne fenyegetőzzél, hogy nem állunk meg a lábunkon a gyerekekkel, az a helyzet, apukám, nem vagy te olyan kurvajó parti, mint amilyennek tartod magad! Ilyet, mint te bármikor találnánk, csakhogy ilyen már nem kell! Az ilyenből, mint te, bőven elég volt!
Nagyon tévedsz, kelleni fogunk! Kelleni fogok, gyerekekkel együtt is! Lehet, hogy most egy leharcolt tramplinak tűnök, de van bennem erő és megrázom magam! Megvan a magunkhoz való eszünk is, tudom, hogy rohadtul fáj hallani, de nincs szükségünk rád!
És még mindig itt van, és mondja, őrület, nem? Mondja, hogy én vagyok az oka. Hogy hiába állok ki a térre cirkuszt csinálni, hogy hiába beszélik tele a hülye fejemet a hülye barátnőim meg az az idióta Géza a másik lakóparkból, aki arra nem képes, hogy kicseréljen egy villanykörtét, azt hiszem, ezzel elérek valamit? Még mindig csak mondja. És nem fogja fel, hogy menjen.
Hogy ő is menjen. Pedig már beadtuk a válópert.
Visszaveszem a lánykori nevemet, semmi közöm az Úgynevezett Ellenzékhez. Már nincs. És már nem sajnálom. Sem őt, sem magamat, sem a kapcsolatunkat. Vége.
