Drága Joli néni és Joli bácsi!
Remélem, levelem jó egészségben találja magukat, én vagyok az, Sanyi, az első emeletről. Hozzám teccett lejönni Joli néni, hogy hangosan hallgatom a zenét, én zártam magára az ajtót, és én voltam az, aki elnézést kérve teljes érdektelenségben továbbhaladt, amikor a nyugdíjas élet kihívásairól teccettek értekezni a folyosón.
Én vagyok az, akinek el teccettek magyarázni, hogy milyen a bunkó ifjúság, és hogy ennek a közepén ott vagyok én is.
Hadd magyarázzak el most én valamit maguknak, minden tisztelettel az életkoruk felé. Az van, hogy legközelebb, ha hangosan hallgatom a zenét és lejönnek, hozzanak magukkal száraz süteményt, és kérdezzék meg, hogy nem éheztem-e meg. Ha összefutunk a folyosón, köszönjenek hangosan, és mondják a hátam mögött, hogy véletlenül halljam, hogy milyen rendes ember vagyok.
Mostantól kezdve, ha politizálnak, kérdő tekintettel forduljanak felém, hogy szerintem kire kellene szavazni. Tegyék ezt azért, hogy elkerüljük, hogy a saját kis elefánttornyuk miatt, ahol a nem nyugger nem ember politika uralkodik, ismét egy populista faszkalap kerüljön hatalomra.
Elmondom miért tessék vigyázban állni, ha elhaladok a folyosón. Azért, mert 34 éves vagyok, és én viselem ennek az országnak a közterheit. Én fizetek adót, azt az adót, amiből magának a nyugdíját folyósítják. Napi 12 órát dolgozom vagy többet, hogy magának legyen nyugdíja. Nekem nem lesz, erről tett a kormány.
Ha továbbra is parasztok lesznek velem, ha úgy gondolják, hogy maguk a fontosabbak ebben az országban, akkor fogom magam és a három nyelvtudásomat, a még meglévő EU-s útlevelemet, és elmegyek Londonba, Párizsba, New Yorkba élni. Mert megtehetem.
A maguk nyugdíját meg fizesse ki a Viktor vagy a Feri.
Fotó: Thinkstock
