– elöljáróban elmondanám, hogy én a Pozsonyi Pikniket eddig sem szerettem, de amivé vált: gyalázat
– egy kecskepörkölttel kezdődött, élni szerettünk volna az utcán, megtanulni élni, mint normális országokban, vasárnap csináltuk, hogy ne büntessenek meg minket, és azok voltak ott, akik arra a helyre jártak, mindenki ott volt, aki oda szokott járni, csak akkor éppen egyszerre volt ott mindenki, még szólt a hangfalból a zene, mert kirakhattuk a hangfalat, mert nem szedette be valami faszkalap, még volt saját virágágyásunk, mert még volt, aki hagyta, hogy megcsináljuk, és volt, aki vigyázott rá
– nem szerettem a Pikniket, mert onnantól kezdve azok is ott voltak, akik nem segítettek abban, hogy megtanuljunk élni, csak a búcsúba jöttek, mutogatni magukat, ünnepeltetni magukat, mert ott lenni: számítani, gondolták, de mi a hétköznapokban akartunk normálisan élni, én akkor akarok pörköltet csinálni az utca közepén, amikor kedvem tartja, nem akkor, amikor megengedi valami faszkalap, nem koldulok örömért senkinél
– az első Piknik a befogadó, liberális falusi szellemiség jegyében mindjárt kudarcot vallott, csak senkinek nem tűnt fel, mert senki sem befogadó és liberális, humbug az egész: zavarta a polgárokat a sok hajléktalan, akik ellepték a Katona József utcát, ahol kevergettem a pörköltet, mert ugye arról szólt a Piknik, hogy mindenki hoz otthonról valamit és akkor együtt megesszük és a legnagyobb córesz kellős közepén természetesen megjelentek a hajléktalanok és várták, hogy elkészüljön a pörkölt, miközben vonult a helyi lakosság és nem szóltak persze semmit, de azért inkább úgy döntöttek, hogy jövőre már ne legyen főzés, mert az mégsem járja. Szerintem járta volna. Járta volna, hogy legyen egy utca, ahol megetetjük azokat az embereket, még ha nem is azt terveztük eredetileg, aztán mehetett volna mindenki a dolgára
– ehelyett jött az Erste Bank, a gumicukor, a körhinta, Gerendás Péter, az Operett Színház, a szájfeltöltés, szájbevarrás, mert ugye nem sértünk meg senkit, mert összetartunk, a szart is megesszük, megtapsoljuk, mert közülünk való, jöhet ide mindenki, mert befogadóak vagyunk, vagyis jöhet az, aki szeret és megtapsol minket, a végeredmény pedig a retro diszkó, a lángos, a kolbász, a malacsült, a Liberálisok, a DK, a MOMA, mit is kerestek itt tegnap, nem tudom, arról volt szó annak idején, hogy politikamentes, ja igen, kampány van, aztán délelőtt mondtam a barátomnak, hogy olyan 4 körül számíthatunk arra, hogy Mága Zoltán megérkezik a Pozsonyi útra egy helikopterrel, de nem, helikopter nélkül érkezett
– Bächer Iván. Akárhova léptem Ivánba botlottam. Hirtelen mindenkinek nagyon fontos lett Iván, mindenki a barátja volt, olvasom, hogy a nagy írók és esztéták mind-mind azt nyilatkozzák: Iván, jaj, Iván, sokat beszélgettem vele, ő jelentette nekem ezt a környéket, hát szeretném elmondani, hogy Ivánt kicsit zavarta, hogy szartatok rája magasról, hogy egy József Attila díjat nem adtatok neki, amit különben egymásnak oly nagyon szívesen hetente kétszer-háromszor, ő volt az újságíró, aki szerintetek nem tudott írni és nem emelte meg, és akkor most előadjátok, hogy mennyire szerettétek, pusztán szerzés céljából, hogy magatokat fényezzétek vele a környéken, ahol olyanok élnek, akik tényleg szerették őt és esetleg majd titeket is szeretni fognak, okádnom kell, és Iván is okádna ettől az egésztől, ettől a falusi búcsútól, amitől egyébként nem okádna, szerette a falusi búcsúkat, falun…az Újlipótvárosban a kultúrát szerette, azt viszont porig alázták a minap, és porig alázták a rendes újlipótvárosiakat is
– két hétre meg lehetne tölteni azt a színpadot egyetlen újlipótvárosi utca művészeivel, zenészekkel, képzőművészekkel, írókkal, költőkkel, fiatalokkal, igen, főleg fiatalokkal, mert ők talán még tudnak változtatni is, lehet nézni és élvezni, hogy változik, a kultúra nem nosztalgia, akkor tessék a Városligetbe menni, ott van virsli és körhinta, arról beszélnek, azt halottam itt, hogy ez egy sziget, az utolsó menedék, hát akkor ennek vége, ha valóban így van, mert ez nem volt több és egyéb egy ócska falusi búcsúnál, 10 körül mentem haza, éppen Zoltán Erikára táncolt az ismeretlen tömeg a zsírszagban, szégyelltem magam és fel voltam háborodva, ez volna az a bizonyos alternatíva, a másik Magyarország, nem, ez ugyanaz a Magyarország volt, elnyelt már titeket is, gratulálok a bevételekhez, hallom jó sokat kaszáltatok
– hogy miért kell ünneprontónak lenni? Mert az ünnep az más.
– jövőre készítek egy pörköltet majd valamelyik mellékutcában. Elkezdjük újra. Nem fogom bejelenteni, de majd szólok azoknak, akiknek kell.
Fotó: MTI/Kallos Bea
