Elrontottam. Későn indultam. Későn jutott eszembe, hogy tűzijáték van. Át kellett jutnom Budára. A Logodi utcába voltam hivatalos. A diszpécser azt mondta, hogy már csak az Árpád hídon és a Lágymányosi hídon hajthatnak át a kollégák. 20:50-kor indultam a Jászai Mari térről. Az úttesten mentem. Aztán a síneken. Az emberek a kerítéshez préselődve várták, hogy kezdődjön. Én nem néztem oda. Késésben voltam. A kerítések lyukain kezek lógtak ki. Alul hatéveseké, feljebb hét éveseké, legfelül nyolc éveseké. A négyévesek apu nyakában ültek. A Margitsziget bejáratánál robbant az első rakéta. Az arcokat piros fény világította meg. Sok ezer ugyanolyan arc. Békés arcok. Nyugodt arcok. Semmilyen arcok. A száj se nem nyitva, se nem csukva, amikor a sarkában még összeragasztja egy kis nyál. Rágyújtottam egy szivarkára. Egy rendőr azt mondta, hogy menjek le a sínről. Villamos érkezett. A zenét szavalás szakította meg. Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent. Körülnéztem. Nekik ez a táj ezt jelenti. A tűzijátékot. A parlamentet. Eszembe jutott, hogy amikor kikiáltották a köztársaságot, én egy fa ágán ültem a Kossuth téren. Anyám ott volt a fa alatt. Várta a köztársaságot, és hogy lemásszak a fáról. A fát nemrég kivágták. Itt nőttem fel, itt éltem egész életemben. A fákat legfeljebb én vághatnám ki, de én sem, gondoltam. Zavartalanul jutottam el a felső rakpartig. Azt terveztem, hogy elsétálok a Lánchídig, aztán át az alagúton. A Bem rakparton ugyanazok az arcok. Nem történt semmi. Se rendbontás, se kellemetlenség. Tizenkét évvel ezelőtt voltam kint utoljára a tűzijátékon, de másra emlékeztem. Bűzre, zajra, mint valami vidéki búcsún. Most sült hús, kürtőskalács. Békés piknik. Nyugodt piknik. Semmilyen piknik. Mintha ez a nép feladta volna az egészet. Elfáradt. Csak szeretne nyugton lenni, csak szeretne egyedül lenni. Szeretne ledőlni és egy jó nagyot aludni, hiszen ez az örökös tenni, változtatni akarás olyan fárasztó műfaj. Egy fiú felkiáltott: ott repül a béremelésem. Egy apuka csúnyán nézett rá. A Csalogány utcánál akadályba ütköztem. Befordultam, hogy a Fő utcán menjek tovább. Egy hátizsákos fiú rohant a rakpart felé. Az arca vöröslött a rakéták fényétől. Mintha az életéért futott volna, hogy láthassa a tűzijátékot, rohant, mint egy háborús-romantikus filmben. Valamilyen vonószene szólt, de nem emlékszem már, hogy mi. A jó filmzenére nem emlékszik az ember. Csak a kép rögzült bennem örökre. Ahogy göndör fürtjei a halántékára tapadtak az izzadtságtól, és rohant a riadt tekintetével, mintha az életéért rohanna. A Fő utcában lázadók lézengtek. Egy rocker leszegett fejjel sétált egy dobozos Sopronival a kezében. A feje fölött az irodaház ablakain tükröződött a tűzijáték. Nem nézett fel. Egy idős értelmiségi úr a kulcsa után kutatott a bőrtáskájában egy kapu előtt. Egy kocsma teraszán három lány füves cigire gyújtott. A tulaj kint állt a sarkon és nézte az eget. A rendőrök is. Tudták, hogy most senki sem szól majd rájuk. Volt még tíz percük, hogy elszívják. Kaptak tíz perc szabadságot. Csaltak maguknak tíz perc szabadságot. Odaértem az alagúthoz. Le volt zárva. Visszafelé nem mehettem, mert visszafelé nem megyek soha. Elindultam a magas fák alatt a húgyszagú sötétségbe. Tudtam, hogy a domb túloldalára megyek, és azt is tudtam, hogy a Budai Vár állja utamat, mégis azt hittem, hogy találok majd egy eldugott lépcsőt, ahol senki se jár. Végig reménykedtem benne a hatalmas tömegben araszolva, hogy ne kelljen belátnom mekkorát hibáztam. Felkerültem a várba, mint a vidéki jogászfiúk. A Sándor Palota előtt arra gondoltam, hogy én, egyedül én csináltam meg, én keresztül sétáltam, ha véletlenül is a tűzijáték tömegén. Az emberek csendesen vonultak, mintha valami házasságkötő teremből jöttek volna. Nem siettek, nem tolakodtak. Nem örültek, nem méltatlankodtak. Ott vonult a tűzijáték népe csendesen. A békés tömeg. Nyugodt tömeg. A semmilyen tömeg.
