Sziklaszilárd heteroszexuálisként és gyakorló apukaként tünődöm azon, vajon mit szólnék ahhoz, ha gyermekem, Pufi, akit éppen a kardozás- és a lovagi torna rejtelmeibe avatok be, egy szép napon bejelentené nekem felnőttként, hogy ő mostantól kezdve úgy öltözik, mint Conchita Wurst. Boldoggá tenne-e, illetve örülnék-e neki, kudarcként élném-e meg.
Tényleg napok óta gondolkodom azon, hogy mit éreznék. Most azonban már szinte biztosan tudom.
Végiggondoltam és rájöttem, hogy szülőként nem az a feladatom, nem annak kell örülnöm, hogy a gyerekem hogyan néz ki, mit eszik, mit ír és olvas, kivel fekszik le, anblokk azzal ami nekem megfelel, az én értékrenden szerint támogatandó. Dehogy.
Mivel a fiam egy különálló személyiség, apaként csak egyetlen dolognak örülhetek, ez pedig az, ha boldog felnőtt lesz, már amennyire boldognak lehet lenni ebben az életben. Csak a boldogsága lehet a célom, az örömöm és semmi más.
Szóval arra jutottam, hogy valószínűleg igen, szeretném, ha a gyerekem úgy nézne ki, mint Conchita Wurst, feltéve, ha őt ez teszi boldoggá. A boldogságát szeretném mindenek előtt, azt gondolom ez a legfontosabb feladatom apaként, ebbe pedig ez is belefér.
Persze, lehet, hogy tévedek.
Fotó: Europress Fotóügynökség
