Odalenn a kocsmában már napok óta egyetlen kérdés foglalkoztatja csak Tibort, minden nap felteszi nekem ezt a kérdést, mert minden nap elfelejti, hogy már feltette nekem, ez a kérdés gyötri őt, a vezető alkoholistát, ez nem hagyja nyugodni, és ez tüzeli fel: hogy az istenbe nincs a közmédiában egy ember, egyetlen ember, aki élő adásban egyszer csak feláll, és azt mondja, hogy basszátok ti meg nénikéteket, én ezt nem csinálom tovább? Nem olyan nagy kívánság ez, mindössze egy emberre volna szükség, egyetlen emberre, aki a „hírek” beolvasása közben egyszer csak félrenyel, hangja elcsuklik, és azt mondja, hogy három éve lököm ezt az ostoba, aljas sódert, három éve ömlik a számból ez a moslék, hányingerem van már magamtól, szétrobban a fejem ettől a papagájkodástól, mi az, hogy a rezsicsökkentést nemzetközi támadás érte, ti utolsó gazemberek, mi a jó istenről hadoválok én itten? Leköltözöm inkább anyámhoz vidékre, adjátok be a reklámot, leléptem.
