Múlt héten kétszer ettem Budapesten pacalpörköltet. Elsőként az ötödik kerületben, a város szívében egy viszonylag drága vendéglőben. Látványpacal érkezett: csillogóan fehér, hosszúkás, modern tányéron kevéske, ám gyönyörű pacal egy gyermekcipőnyi körömmel. A hosszú pacalcsíkok kemények voltak, erősen gumis állagúak, a körömcsont se dobta még le magáról a bőrős-zsíros-húsos kabátot, a szaftja híg, leveses. Mindezt majdnem két kiló pacal áráért. A másik vendéglő egy viszonylag olcsó, régi óbudai kiskocsma volt. Itt főzelékké főzött, századjára melegített, túlköményezett, kis gumiszalonnákkal bővített, apró pacalmaszatokból álló, tárkonyos (???) rettenet várt pacalpörkölt néven. Várhatunk bármilyen bölcsességet, derűt, belátást, igazságosságot, szembenézést stb. egy olyan nemzettől, aki még a saját pacalját sem tudja elkészíteni? Elvárhatjuk gyermekünktől a sikeres érettségi vizsgát, ha még nem tudja bekötni a cipőfűzőjét?
Fotó: MTI/Beliczay László
