Elmentem a zöldségesemhez, ahová valójában nem zöldségért, hanem tojásért járok, de a zöldségesem zárva volt. Betegség miatt zárva. Hosszan néztem ezt a zöld filccel kiírt üzenetet, a zöldséges üzenetét, és nem értettem. Miért írja ki, hogy BETEGSÉG miatt? Mi közöm nekem ehhez? Előző este érkeztem haza, öt hétig távol voltam az országtól. Másnap elindultam, hogy járjak egyet, hogy benézzek azokra a helyekre, ahová be szoktam nézni a környékemen. Mintha valami általános gyászba érkezne az ember. Mintha történt volna valami, mintha mindenkit aznap reggel rúgtak volna ki az állásából, vagy aznap reggel vesztette volna el valamelyik közeli hozzátartozóját. A tekintetek. A zavaros szemek riadt pislogása. A ráncok. Tudom, hogy valami bajuk van, hiszen ugyanabból vagyunk, ugyanaz a szerkezet. A test beszéde mindent elárul, nem kell beszélnem vele, hogy lássam: rosszul érzi magát. Elege van. Nem tudja mi lesz. Nem tudja mikor lesz végre úgy. Vagy amúgy. Szorongás, fájdalom, félelem. Reszket. Sóhajt. Fújtat. Benéztem a helyeimre, ahol régóta nem jártam már. Nem is nagyon hiányzott semmi. Pár gyerek. Pár idős ember. Akikkel még, vagy már lehet beszélni. Mert a többi magával beszél. Leültem a pulthoz és ömlött a panasz. Úgy éreztem magam, mint egy üres hordó, amibe ömlik a megerjedt gyümölcs. A hús és a leve. Rák, adósság, per, válás, alkohol, műtét, bevert fej, kivett vese. A hús. Gáz, víz, NAV, BKV, elromlott autó, mosógép, telefon. A leve. Mentem a zöldségeshez. Betegség miatt zárva. Miért írja ki? Mi közöm nekem ehhez? Talán mert nincs ott, és nem tudja elmondani, hogy beteg. Azt akarja, hogy mindenki tudja, hogy beteg. Mert el kell mondania. Mert ha tudjuk róla, hogy beteg, akkor tudjuk azt is, hogy nem ő tehet róla, hogy nem dolgozik. És a többiek is mind-mind: mondják a magukét, panaszkodnak, hogy betegek, hogy nem ők tehetnek róla. A betegség tehet róla. A betegség. És ez az ország most, írjátok ki a határra: betegség miatt zárva.
Fotó: Fotolia
