Ma van a Gárdonyi-emléknap, tegnap, az előestéjén a székesfehérvái Vörösmarty Színházban a kiváló természet- és vadászírónk, Bársony István 1922-es nekrológjából idéztem többek között ezeket a sorokat: “Gárdonyi Géza már azé a fényességé,- és az ő fényessége a miénk, amelyet örökségképpen hagyott ránk, magyarokra. Mert a legjobb, legtisztább igaz magyarok közül való volt, aki ezzel az érzésével és ezáltal lett azzá, akinek a művein keresztül megismertük. Honnan hozta magával ezt az ősmagyarságát? Hisz német névvel kezdte az életét. Cziglernek hívták. De ő »Gárdony« volt már a bölcsőjében, mint ahogy Petrovics Sándor is Petőfi volt ugyanott és Lieb Mihály is Munkácsy Mihály volt, és Szibinyáni Jánk Hunyady János volt, meg Damjanich Leiningen, Aulich, Pöltenberg, Knezich. Schweidel, Lahner… Arad megdicsőültjei megannyi ősmagyarok a lelkükben. Ó, be kislelkűek az »eredetfirtatók«, akiknek a lelkében halvány sejtelme sem él annak, hogy milyen varázsa van a magyar földnek a magyar levegőnek, a magyar Hazának! Ennek a földnek a bűvös ereje, ennek a levegőnek az élenye, ennek a magyar Hazának a fájdalmasan szent kegyetlensége magyarrá teszen itt mindenkit, aki a magyar Szentlélek nemzeti forrásából ivott. De inni kell belőle! S Gárdonyi Géza részegre itta magát, anélkül, hogy tudott volna erről.”
Itt persze az “eredetfirtatókon” van a hangsúly. Arra az értelmetlen és fölösleges, ráadásul tudománytalan identitásvitára akartam rámutatni, ami a magyarság ködbevesző eredete körül alakult ki, s vált a mindennapi politikai közbeszéd és parlamenti szócsaták részévé. De ugyanilyen értelmetlen, sőt gyalázatos dolog, amikor a saját frusztrációjukat mások gyalázásában kiélő emberek (l. az előző bejegyzésemet) megkérdőjelezik egykori vagy mai honfitársaink magyarságát, nemzethez tartozását. Csak reménykedni tudok abban, hogy a holokauszttagadó, a holokausztot s más közös traumáinkat is relativizáló szélsőséges politikusaink 2014-ben a Radnóti-emléknapon fel sem merik vetni zseniális költőnk “eredetét”.
