Borbás Marcsi végre élő adásban árulta el azt, amit Obersovszky Péterről mindezidáig csak sejteni lehetett: Obi – ahogy Marcsi fogalmazott – gyűjti az ólomkatonákat.
Ekkor kapcsolták Pákozdot. A katona érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a mikrofonját.
A Közmédiára gondolt, a régi szép időkre, a huszonöt ólomkatonára. Egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Mikrofonjuk a kézben, szemük egyenesen elõretekint, szürke egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a Médiát, amelyben feküdtek, meghallották az elsõ szót ebbõl a világból: “Ólomkatonák!” Ezt egy nagy fiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította õket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitõl: fél lelkiismerete volt, mert õt öntötték utolsónak, s egész lelkiismeretre már nem futotta az ólomból. De így is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.
